„A világpolitikai szereplők tablóján az elmúlt hetekben felbukkant Trump, a növekvő zűrzavar Törökországban, a sok baj az Oroszokkal, a Brexit miatti bizonytalanság, a franciaországi választások miatti izgalom – nos, ezek a fejlemények mind a személyügyi stabilitás iránti vágyat táplálhatják Európa legerősebb államának választópolgáraiban. Németországban ugyanis a külpolitikai siker, a nemzetközi befolyás sokkal komolyabb belpolitikai ütőkártya, mint bármely más európai országban. A valaha korlátozott szuverenitás béklyójából kitörni szándékozó ország politikai kultúrájában ez a látásmód az elmúlt évtizedekben gyökeret vert, s ha az elmúlt hónapok nagy horderejű kérdéseire gondolunk, láthatjuk a valós kancellári igyekezetet, s olykor a konkrét eredményeket is.
(…)
Ha december elején A CDU kongresszusán Merkelt újra pártelnökké választják, s egyúttal megteszik a párt kancellár-jelöltjének, akkor a kelet-német fizikus-vegyész jó eséllyel kerül be a háború utáni Németországot a leghosszabb ideig kormányzó két államférfi mellé a történelmi arcképcsarnokba. Helmut Kohl, aki 16, és Konrad Adenauer, aki 12 évig volt kancellár, történelmi léptékű tetteket hajtottak végre, vagy legalábbis voltak aktív részesei a történelem alakulásának. Angela Merkelnél egyelőre nem látszik a történelmi lépték, ugyanakkor manapság azt sem szabad lebecsülni, ha valaki kicsit unalmasan, olykor hibázva is (lásd Willkommenskultur), de mégis csak megbízhatóan és sikeresen elkormányoz egy ekkora országot. Ezt pedig Merkel bátran elmondhatja magáról.”