Hatvan éves golyónyomok

„Minden nap, amikor hazamegyek a Haller utca végébe, golyónyomok fogadnak. Ott éktelenkednek a kapu melletti falon. És ott vannak a lelkekben is hat évtizede.

Hetven esztendővel ezelőtt hajnalban itt dübörögtek végig a szovjet tankok, hogy vérbe fojtsák a szabadságharcot. Masíroztak a Tűzoltó utca, a Corvin-köz, a Nap utca mozi és az Üllői út barikádjai felé, hogy rommá lőjék az ellenállás fészkeit, eltapossák a pesti srácokat - és a törmelékek alá temessék egy nemzet hitét, álmait, reményét. Közbben harsogott a Szabad Európa: Magyarország tarts ki, már csak pár nap és érkezik az ENSZ, érkezik Amerika, érkeznek az angol ejtőernyősök. Csak pár óra, csak pár nap, ne adjátok fel!  (...)

Valamikor ezekben a napokban, órákban esett le egyenként minden, az utcán harcoló, sebesülteket kötöző, vagy a rádió mellett csodára váró magyar emberben - hogy nincsenek csodák. Hogy az oroszok soha, de soha nem fogják megengedni egyetlen megszállt gyarmatuk függetlenné válását - és, hogy a gyermeki hittel csodált Nyugat egyetlen töltényt se fog áldozni egy kis, Vasfüggöny mögé szorult nép szabadságáért. Hogy a rengeteg kiontott magyar vér legfeljebb az (amúgy abszolút jogos) antikommunista propaganda üzemanyagának jó - de nekünk ettől szabad országunk, emberi méltóságunk, élhető hazánk nem lesz.

A nemzet cinikusan »konszolidációnak« hazudott domesztikálása ezeknek az az összetört álmoknak  a romjain valósulhatott meg olyan gyorsan. A diktatúrát utána három évtizeden át »puhának« hazudták - pedig valójában nem a zsarnokság, hanem az ország puhult fel, amelyet maga alá kellett gyűrnie. A magyar társadalom levonta a rettenetes tanulságot: A Kelet barbár, és könyörtelen, a Nyugat pedig sunyi és hazug. És, aki azt hiszi, hogy ez a felállás 2016-ra megváltozott, az nagyon naiv, nagyon ostoba, vagy nagyon hazudik.”