Az egészséges női test neoliberális és neokonzervatív normák szerint

„Ahogy a fentebbi példák is mutatják, az egészséges női test és a reprodukciós funkciók medikalizációja Magyarországon széles körben elterjedt, és sikeresen fedi el a közéletben és a médiában a reprodukciós jogok sárba tiprását. Ez azt jelenti, hogy nők nem tudnak sikeresen fellépni a testi autonómia igényével. Ahogy az olasz filozófus, Giorgio Agamben mondja, minden apparátus csak erőszakot tud elkövetni szubjektifikáció nélkül - ha a kultúra nem készíti fel az embereket megfelelően, hogy az intézményi gyakorlatok megfelelő alanyai tudjanak lenni, akkor ellenkezni fognak.

A nőket is felkészíti a kultúra arra (hiszen senki nem születik úgy, hogy eredendően betegnek és gyengének gondolja saját magát), hogy elfogadják, sőt maguk válasszák a folyamatos megfigyelést és beavatkozást. Ehhez nem csak a testükre kell úgy gondolniuk, mint ami eredendően gyenge és beteges, hanem a saját lényükre is úgy, mint amin folyamatosan dolgozni kell, ami folyamatosan befektetést és munkát igényel, amit kultiválni kell.

A hamis dichotómia

A mai Magyarországon az egyik, a médiában és tömegkultúrában a nők felé kommunikált minta az »igényes nő«, ami leginkább a »responsible woman« toposz helyi megfelelője. Az igényes nő lehet a (neo)liberális szubjektum - nem csoda, hogy egyre inkább globalizált mediális kódok mentén (ilyen a reklámok formanyelve például) jut el hozzánk. Az »igényes nőhöz« társított elvárások szabályrendszere ‘testre és lélekre’ is kiterjed, mind a kettő folyamatos, neurotikus önszabályozást, önmenedzselést, öncenzúrázást ír elő, végtelen mennyiségű terméket és szolgáltatást kínálva fel ehhez.

Ennek a szubjektum-pozíciónak egyértelmű társadalmi osztály konnotációi vannak, de ahogy országonként változhat az osztály- és társadalmi struktúra, magyar vonatkozásban is vigyázni kell a neoliberális jelző túl direkt alkalmazásával. Például a Fidesznek vannak olyan gazdaságpolitikai intézkedései, amelyek értelmezhetőek egy neoliberálisnak vehető politikai eszközkészlet részeként, miközben a magyar gazdaság az állam által nyújtott előnyöktől függ, illetve az állam alá van rendelve. Ezért nem is meglepő, hogy sokan azok közül a nők közül, akik a médiában megjelennek, és igazán megfelelnek az »igényes nő« kritériumainak, magas pozíciójú, az államapparátusba beágyazott férfiakhoz kapcsolódnak, ahelyett, hogy a neoliberális, individualista nőideál toposzt szigorúan véve ‘saját karriert’ építenének.

A média által kommunikált másik női ideálkép a »női princípium«, amit leginkább a neokonzervatívok propagálnak. A »női princípium« esszencialista módon tagadja, hogy a társadalmi nem (gender) társadalmi konstrukció lenne, és olyan tulajdonságokat és fogalmakat igyekszik eredendően, sőt biológiailag »nőiesnek« beállítani, mint a »gondoskodás«, »odaadás«, »befogadás« vagy az »ápolás«.

Mind a két ideálkép azt várja el a nőktől, hogy a saját reprodukciós munkájukat (a társadalomban a testeket és a kapcsolatokat is újratermelő munkát) láthatatlanná, »természetessé« tegyék, mint ahogy az »igényes nő’ is leginkább saját magával szemben támaszt igényeket.”