Pos(z)t festa

„Mert valóban sokan nem éltek állampolgári jogukkal és otthon maradtak. Más kérdés, hogy ezt úgy interpretálni, ahogy az ellenzéki pártok és az európai liberális megmondó emberek teszik, miszerint aki nem ment el, az voltaképpen igennel szavazott, az »aki nincs velük, az ellenük van« logika mentén – ahogy a fenti beszélgetéstöredék is igazolja – fene nagy csúsztatás. Az érdektelenség okainak firtatása ettől még releváns kérdés, azért is, mert a demokráciagyakorlás e közvetlen lehetősége az azt bevezető rendszerváltás óta rendre alacsony részvétel mellett zajlik.

Vajon milyen történelmi-lelki okok húzódnak meg e folytatólagos állampolgári passzivitás mögött? Kádári örökségünk továbbélését jelentené ez a mentalitás, azt az attitüdöt, hogy amíg rotyog az a krumplileves, minek itt ugrabugrálni, véleményt nyilvánítani, szavazósdit játszani, mikor vasárnap ejtőzhetünk végre egy jót a rántott hús után? Huszonhét évvel Kádár halála után már nem lehet csak a közélettől a magánélet felé terelő gulyáskommunizmus ideológiáját okolnunk. Markánsan jelen van társadalmunkban egy új jelenség is: egyfajta nyegle, divatosnak beállított nihilizmus, amely fintorogva pöcköli el magától az egyéni felelősséget, míg oltárára emeli az egyének mindenek felett álló jogait. Kádár-népe e szellemet követve válik lassacskán az Index-népévé (a hírportál megnyilvánulásai emblematikusan jelenítik meg ezt a gondolkodásmódot).

Egy fontos, életünk alapjait befolyásoló kérdésre legyinteni és azt mondani, hogy úgysem rajtunk múlik, majd mások megoldják helyettünk és közben vihogva középső ujjat mutatni - szomorú és felelőtlen állampolgári magatartás. (Azt most nem is minősítem, milyen politikus az, aki erre bíztatja követőit…)”