„A közelmúlt igazolja azt is számunkra, hogy a nagyarányú – akár indokoltnak tekinthető – elvándorlás súlyos gazdasági és biztonsági következményekkel jár ránk, Európára nézve is. Hogyan segíthetjük saját földjükön a szenvedő közösségeket? Az EU-nak össze kell fognia a nemzetközi adományozókkal, magukkal az üldöztetést elszenvedőkkel, valamint az egyházak nagy segélyszervezeteivel. A nemzetközi fejlesztésért felelős uniós intézményeknek fel kell ismerniük azokat a hatalmas humanitárius erőfeszítéseket és eredményeket, amelyeket az egyházi segélyszervezetek értek el a válságövezetekben. Meg kell változtatnunk az EU előírásait annak érdekében, hogy könnyebbé tegyük a közvetlen partneri viszonyt a vallási humanitárius szervezetekkel és bevonjuk őket az uniós segélyprogramok végrehajtásába.
Az eddigieknél sokkal nagyobb mértékben szükséges áldozatokat hoznunk nekünk, európaiaknak a menekültek – táborokban lakók – oktatásának és foglalkoztatásának megoldásáért, egészen addig, ameddig nem térhetnek vissza szülőföldjükre. A legtöbb keresztény táborlakó nem engedheti meg magának a migrációt, az ő céljuk, hogy a lehető leghamarabb hazatérhessenek. Európában alig találunk a migránsok között keresztényeket, miközben talán ők vannak a legnehezebb helyzetben az üldözöttek közül. A keresztények mindenütt hazájuk elidegeníthetetlen történelméhez tartoznak, és nekünk, európai keresztényeknek kikerülhetetlen felelősségünk, hogy ez így maradjon a jövőben is. Ennek eléréséhez azonban az eddigieknél sokkal nagyobb erőfeszítésre, új stratégiára van szükség. A segítségre váró, kinyújtott kezet senki nem utasíthatja vissza.”