A lap

„Nem az tehát a kérdés, van-e tovább a Népszabadságnak – nincs –, hanem annak kell lennie: hogyan tovább Népszabadság nélkül?

A képlet végül is egyszerű. Egy lap bevételei két forrásból származnak, a hirdetésekből és az olvasóktól. Ami az előbbit illeti, a magyar sajtópiacon nincs – ott sincs – piacgazdaság. A reklámtortán rajta tehénkedik az állam, nem is csak a maga közvetlen, közpénzből fizetett hirdetéseivel, hanem a feketelistáival, a neki kiszolgáltatott gazdasági szereplők zsarolásával, csókos ügynökségeivel: lopott pénzből épül a jobboldali sajtóbirodalom, nem másból. Ebből ellenzéki közéleti lapoknak nem jut, s jobb is így, hogy nem. De van piacgazdaság a lapárbevétel tekintetében: az olvasó azért fizet, ami őt érdekli, amiben neki való szellemet, hozzá illő minőséget lát.

Nekünk, akik maradtunk, most azt érdemes megérteni a Népszabadság megpuccsolásából, hogy semmi nem maradhat a régiben. Nem a hangvételen vagy értékeinken kell változtatni, dehogy, sőt, hanem azon, hogy gazdaságilag is fenntartható módon legyünk képesek helyet adni a felület nélkül maradt újságíróknak. De még inkább azért kell változni, mert a Népszabadság megszüntetése egy kitüntetett, ám gyorsan múló pillanatot teremtett, amivel élni nem is csak magunk miatt, hanem – bármily pátoszos, igaz – Magyarország miatt kell.

Úgy van kicsit a közvélemény felháborodott része a Népszabadsággal, ahogyan Nádas Péter írta Esterházy Péterről: többen szerették, mint ahányan olvasták. Aligha tévedek nagyot, ha feltételezem: azok a fiatalok, akik hangosan és dühösen álltak ki az egyetemi auditóriumban a lap vezetői mellett, életükben nem vették a kezükbe a kinyomtatott Népszabadságot, és valószínűleg más lapot is csak nagy ritkán. Lehet, most már bánják, lehet, most már kezükbe vennék, lehet, hogy sokan vannak így. Ha őket képesek vagyunk olvasóvá tenni, akkor a Népszabadság története folytatódik. Ha nem, akkor az, ami a Népszabadsággal történt.”