Pártpolitika és a kádári örökség

„Mi következett ebből? Az, hogy a Fidesz–KDNP ellenzékben a referendummal nagyszabású politikai fordulatot ért el, s nem is maradtak el a következmények: Gyurcsány egy évvel később lemondásra kényszerült, s 2010-ben a parlamenti választásokon a baloldal óriási vereségbe szaladt bele. A mostani népszavazás eredménye pedig azt bizonyítja, hogy a Fidesz–KDNP immár kormányzó koalícióként is képes volt ennek a politikai tábornak az egyben tartására, s amikor kellett, ismét szavazóurnákhoz tudta szólítani szimpatizánsait. Ez még akkor is kiemelkedő politikai teljesítmény, ha kétségtelenül az 50 százalék feletti részvétel is ott lebegett a célok között, hiszen időközben az új alaptörvény ide emelte fel az érvényességi küszöböt – s az érvényesség az unióval és a bizottsággal szembeni fellépés szempontjából is fontos lett volna.

Ez a részvételi szint itt és most azért nem jöhetett létre, mert a baloldal ezúttal a távolmaradással igyekezett politizálni, tehát az érvényesség akkor jöhetett volna össze, ha a kormánykoalíció saját politikai táboránál jóval nagyobb tömegeket tudott volna rábírni a részvételre. Ez nem sikerült, ami megítélésem szerint két jelenséggel áll összefüggésben: a Kádár-korból velünk maradt tömeges politikai tudatlansággal, távolságtartással, kispolgári-alattvalói léttudattal, illetve egy bizonyos létező és érzékelhető apátiával és elégedetlenséggel, mely utóbbi okait muszáj lesz mélyebben elemeznie a kormányoldalnak.

Ezzel együtt, ez a népszavazás a pártverseny szempontjából még nem döntött el semmit, annál is inkább, mert a referendum utáni időszakban a migráció mellett új politikai témák is óhatatlanul felkerülnek a napirendre, amelyek újraírhatják a politikai erővonalakat. A Fidesz–KDNP-nek mindenképpen tudnia kell, hogy a migrációs válság másfél éven át nem lehet egyeduralkodó téma, nyilván­való, hogy újabb politikai konfliktusok megvívására is fel kell készülni.”