Mégis kihez beszél Juncker?

„Jean-Claude Juncker tökéletes bizottsági elnök lett volna tizenöt évvel ezelőtt. Egy páneurópai, aki a kor szellemét jobban hasznosítani tudta volna, mint a már akkor is némileg ötlettelennek tűnő Romano Prodi. Ő lehetett volna a megfelelő ember arra, hogy a rendszerváltást követően az új integrációs lépések felé vezesse el az uniót, hiszen ehhez bőven elegendő lelkesedés van benne a közös projekt iránt, arról nem is beszélve, hogy abban az időben remek kapcsolati hálóval rendelkezett a domináns alapító országokban. A luxemburgi ma inkább olyan ember benyomását kelti, mint aki keresi a helyét.

Az unió helyzetéről tartott beszédében végigvezetett minket a bizottság komplex feladatkörén – a kereskedelmi egyezményeken, a versenyfelügyeleten át egészen a közös kül- és biztonságpolitikáig. De mégis, vajon ki volt a beszéd címzettje? Az Európai Parlament képviselői, akiknek a többsége meg is tapsolta őt? Az EU tagországainak kormányfői, akik időközben párhuzamos kis nemzeti világukban mélyedtek el? Vagy az az 500 millió uniós állampolgár, akik elvesztették hitüket ebben a közösségben? Juncker a képviselőkhöz szólt, a kormányfőket kritizálta, ám az állampolgárokat nem tudta elérni.

Gondjaik és félelmeik, legyenek azok a bulvárlapok vagy populista politikusok által felerősítve, tények. Ezek az EU egzisztenciális válságának okai. Ezeket az embereket irritálja a megoldatlan menekültválság, a terrorizmus által csökkenőnek érzett biztonság és a globalizáció hatásai. Mélyen úgy érzik, hogy valami nincs rendben.”