„Mindannyian emlékszünk a Tizenkét dühös emberre, ahol esküdtekre van bízva a gyilkosság gyanúsítottjának felmentése vagy elítélése. Szimpatizálunk velük, mivel átlagos emberekként vizsgálják az ügyet, jogi sallangok nélkül. De ez elég indok-e arra, hogy bevezessük az esküdtbíráskodást? A szakirodalom korántsem biztos benne. (...)
Az ún. Diamond-kutatás alátámasztott egy elterjedt feltételezést: a részletes, hosszú időtartamú szakképzés eltávolítja a jogászokat a társadalmi igazságérzettől. Az esküdtek azonban a körülményeket jóval érzékenyebben figyelembe veszik, ez pedig döntésbefolyásoló hatással járhat. Magyarországon azonban rossz a felhangja ennek a funkciónak, hiszen a II. világháború után a szovjetek az ülnökbíráskodás, azaz a »megbízható« népi elemek bevonásával biztosították a nekik megfelelő döntések megszületését.