Ma már jóval 70 év fölötti az a generáció, akiknek lehetnek még ködös emlékképeik utcán heverő hullákról, letépett végtagokról, szénné égett holttestekről. A többieknek jó esetben papírszagú ismereteik vannak a háború borzalmairól. Aki nem kapcsolja el a tévét az előre jelzett sokkoló képkockák bemutatása előtt, azt a finom európai lélek ugyanolyan pszichopatának tekinti, mint azt, aki zombifilmeket néz. A választók döntő többsége a Wartburg-szocializmus biztonságában nevelkedett, a legnagyobb kultúrsokkot pedig legfeljebb a romos cigányputrik lakói jelentették.
Hulló bombáktól, összedőlt épületektől, kiirtott családokról semmi tapasztalata. Mivel pedig a közvetlen és állandó életveszély csak egy filmek világában lévő fikció, minden lelkiismeret furdalás nélkül maradhat a többség velük szemben közönyös és elutasító. A háború elől menekülőket amúgy sem nehéz a halál hírnökeinek beállítani, így rövidre is zárható a kör: nem kérünk a muszlim vérontásból. Azt pedig fedje jótékony homály, hogy azért dörömbölnek az ajtón, mert ők sem.

A hatalom ezért építhette a távoli ismeretlentől való félelemre a népszavazás egész tematikáját, s bár kétségtelenül működik, dönthetett volna másképp is. A NEM kampány ugyanis a zsigerekre ható letámadás helyett észérvek alapján, sokkal vállalhatóbb stílusban is hozható lett volna. Ritka példáját épp a Fidesz brüsszeli delegációvezetője mutatta lakossági fórumán Veresegyházán.
Nem a bajt kell idehozni, hanem a segítséget odavinni. A miniszterelnök megállapítása méltatlanul kevés figyelmet kapott, így a szolidaritás eszméje teljesen kiesett a tematikából.