Nem a bajt kell idehozni, hanem a segítséget odavinni. A miniszterelnök megállapítása méltatlanul kevés figyelmet kapott, így a szolidaritás eszméje teljesen kiesett a tematikából.
A felelősség és a rászorulók védelme természetes igényünk, mely elsődlegesen a családra, majd a helyi közösségre, a nemzettársakra terjed ki; de nem érhet véget az országhatáron, akármilyen magas kerítés áll is ott.
És igen, vállalni kell a valódi menekültek és a gazdasági migránsok, potenciális terroristák szétszálazásának aprólékos munkáját. Ha a kampányra költött milliárdokat erre fordítanák, már nagyobb biztonságban érezhetné magát az ország lakossága. A pénzt sajnos a paráztatásra pukkantottuk el.
A népszavazásra bocsátott kérdés szerencsére nem arról szól, hogy minden jövevényt tárt karokkal fogadjunk, vagy rekesszünk minden benyomakodót a határainkon kívülre. Uniós tagságunkról sem most döntünk, működéséről viszont igen.
A kérdés ugyanis arról szól, hogy bizonyos, korábban nem szabályozott kérdésekben – ez esetben épp a migránsok szétosztásának elvi lehetőségéről – lehet-e a magyar Országgyűlés feje felett átnyúlva dönteni Brüsszelben vagy sem.
Ez tisztán szuverenitás-kérdés, s ebben Magyarország vezetésének bizony erőt kell mutatnia. A választónak viszont ahhoz kell megfelelő lelkierő, hogy elviselje a hazaárulás vádját, ha vitatja a „kék üzenetek” nagyszerűségét, ha szóba meri hozni az emberi jogokat, ha nem homogén masszaként tekinti a jövevényeket, ha a közös európai problémára közös európai megoldásban bízik.
Nem mindennapi zúzógyomor szükséges ahhoz is, hogy megemésszük először a Kormányzati Tájékoztatási Központ postán küldött levelét, majd a kampánygépezet egy irányba mutató igazságait. Desszertként a gépi, majd élő telefonhívások még hátravannak.
Mindezek után valahogy jelezni kell, hogy az agytröszt ezúttal túltolta a bringát. Ehhez nincs sok rendelkezésre álló eszköz, az ember azt használja, amije van. Még két nap, de már torkig vagyunk.