Akarom. Akarom?

„Mit sugall az ellenzék a távolmaradással? Két megfejtés lehetséges. Először: tudomásul vettük, hogy nincs erőnk átvinni akaratunkat a népszavazáson, ezért folyamodunk a távolmaradáshoz, hátha akkor érvénytelen lesz a referendum. Ha érvényes, ugyan mire kötelezné a kormányt? A tét nem az érvényesség, hanem a győzelmi százalék, hogy lehessen mondani, a magyar szavazók mondjuk többségükben elutasították az Unió javaslatát. Ilyen értelemben az érvénytelenség most sokkal kevesebbet számít, mint egy valóban ügydöntő népszavazás esetében.

A másik megfejtés még rosszabb. Ez ugyanis azt üzeni: mi tulajdonképpen egyetértünk a kormánnyal, vigye az Unió a csudába a menekülteket, Orbán Viktornak igaza van. Igaza van, de mivel mi ellenzék vagyunk, ezt nem bírjuk kimondani, ezért a távolmaradást javasoljuk még a szimpatizánsainknak is. Kíváncsi vagyok, fel lehet-e mérni szociológiailag, hogy ez a következetesnek és nyíltnak aligha tekinthető álláspont mennyit rombol az ellenzék becsületén?

Tételezzük fel, hogy egy ellenzéki politikus azt mondja: igen, én azt akarom, hogy az Európai Unió dönthessen a magyar lakosság akarata ellenére is, mert egyrészt az Uniónak van igaza, másrészt mindannyian uniós állampolgárok is vagyunk, jogunk van kettős identitásunkból fakadóan az európai érdeket a magyar érdek elé helyezni. Úgy vélem, egy ilyen kijelentés egyenértékű volna a politikai öngyilkossággal.

Akkor most mi lesz? Egy dolog látszik biztosnak, bukni fogunk. És talán az is, hogy közben nagyon szégyelljük majd magunkat.”