Belépő a paradicsomba

Az írás eredeti változata a Demokrata hetilapban jelent meg.

„Mi visz rá egy Európában született, vagy kínok-keservek árán ide érkezett muszlim fiatalt arra, hogy öngyilkos merényletet kövessen el vagy egyéb támadással rohanjon bele a biztos halálba? A keleti kollektivizmus és vallásosság a nyugati individualizmussal vegyítve a posztmodern társadalmak virtuális világában gyilkos koktélt alkothat.

Két ausztrál kutató, Martha Crenshaw és Ramón Spaaij vonatkozó tanulmánya szerint az elmúlt időszak európai terrortámadásainak elkövetői közül többen személyiségzavarral, kényszerbetegséggel és szorongással küzdöttek, melyek mellett ötből négyüknek korábban súlyos depressziója is volt. Az ansbachi szíriai pokolgépes merénylő például labilis idegállapotú volt, a nizzai tunéziai teherautós gyilkos pedig korábban idegösszeroppanáson esett át. Ezt erősíti meg az európai rendőrségi együttműködési szervezet statisztikája is, mely szerint a 2000 és 2015 között magányos farkasként jegyzett terroristáknak korábban 35 százalékánál diagnosztizáltak mentális problémákat.

Mindez azonban csupán az érem egyik oldala, mely korántsem nyújt átfogó magyarázatot arra, miért rohan önként a halálba egy jóléti társadalomba beleszületett, vagy oda keserves erőfeszítések árán bejutó muszlim fiatal.

Ami a téma vallási vetületét illeti, tudni kell, hogy Kelet és Nyugat vallásossága alapjaiban különbözik egymástól. Míg a nyugati ember hisz Istenben – ha valóban hisz–, és nem nagy meggyőződéssel reménykedik a túlvilágban, addig egy vallásos környezetben szocializálódott muszlim (vagy akár keleti-keresztény) számára Isten léte cáfolhatatlan tudás tárgyát képezi. Ezt a muszlimok hitvallásukban (shahada) tanúsítják is. A sokszor tévesen hitnek fordított arab szó, az »iman« pedig valójában nem a nyugati értelemben vett bizakodást, hanem a bizonyosságot jelenti.

Ugyanilyen tény számukra a túlvilág léte is, a paradicsom pedig minden hívő számára az elérendő végső cél. Az oda vezető út persze nem mindenki számára azonos. A kollektív társadalmakban ugyanis a vallás és a kultúra, pontosabban a vallás szabályai és a közösség normái sokszor összemosódnak. Egy muszlim számára tehát nem egy univerzális iszlám, hanem konkrét közösségének val­lás­értelmezése mondja meg, hogy jó vagy rossz ember-e, hogy a menny vagy pedig pokol lesz a jussa. A közösség normái így komoly visszatartó erőt jelentenek a potenciális renitenseknek.

Noha az egyén fizikailag elhagyhatja közösségét – mint azt a migránsok, vagy a nyugati individualista életet élő muszlimok példája is mutatja –, a születéstől zajló tekintélyelvű szocializáció hatásaival már nehezebb leszámolni. Ha egy muszlim szakít is az életét befolyásoló hús-vér autoritásokkal (apa, főnök, tanár, imám, hadúr és hasonlók) a legfőbb, megkérdőjelezhetetlen tekintély, Isten továbbra is biztos pont marad a számára. Az ő létében és mindenhatóságában többnyire még a vallási előírásokra egyébként fittyet hányók sem mernek kételkedni. A közösségtől elszakadó egyén istenképe és mennyországba vezető útja azonban szükségszerűen személyessé válik. Innentől kezdve már a személyiségén és az egyéb körülményeken múlik, hogy az eredendő istenfélelem a sikeres integráció kulcsa, vagy pedig biztonsági kockázat lesz.

Olivier Roy francia iszlámkutató szerint a nyugati dzsihádisták esetében nem az iszlám radikalizálódik, hanem a radikalizmus iszlamizálódik. Utólag összerakott profiljuk alapján a legutóbbi terrortámadások elkövetői olyan fiataloknak és középkorúaknak a benyomását keltik, akik vágyták a tiszteletet, de ehelyett csak a társadalom megvetését, legalábbis közönyét voltak képesek kivívni. A helyi muszlim közösségeknek egyikőjük sem volt tagja, így a kollektív normák és visszatartó erő nem kötötték őket. Fontos tudni, hogy a muszlim közösségek általában a nyugalmas hétköznapokban érdekeltek. Nem véletlen, hogy nyugat-európai szinten a radikálisokról szóló hatósági bejelentések 90 százalékban más muszlimoktól származnak. Egy mecsetbe járó, ezáltal a közösség – és a titkosszolgálatok – által ellenőrzött muszlim nagyságrendekkel kisebb kockázatot jelent, mint egy magának való különc. A gond az, hogy az individualista Európában nem tűnik fel, ha egy fiatal férfi egyedül vagy barátaival bérel lakást és nem folytat társasági életet. Egy muszlim fiatal esetében pedig ez lehet példája a mintaadó integrációnak, de az elidegenedésnek és a radikalizálódásnak is.

A posztmodern ember ugyanis – vallástól függetlenül – egyre kevésbé hús-vér közösségekben, hanem sokkal inkább virtuális kommunákban és személyre szabott valóságában él. Noha a közösséghez való tartozás minden embernek természetes vágya, a zömében kollektív szocializációjú muszlimok számára ez különösen fontos. Téves hiedelem, hogy a dzsihádista propagandisták azok, akik megkörnyékezik és behálózzák az egyébként békés fiatalokat. A szakirodalom szerint az első lépést valójában mindig maga a behálózott teszi meg. Miután egy magányos fiatal a való életben nem találja meg a számítását, közösségi portálokon keresztül, posztokra kattintva, képekre, videókra reagálva kopogtat a virtuális közösség ajtaján. Ahogy telik az idő, úgy lesz részese a rítusoknak, vállalja a közösség jelképeit és ünnepli annak hőseit. Miután a világ információi a közösség interpretációján keresztül jutnak el hozzá, a világ lassan a „mi” és az „ők” kategóriákra szűkül le számára.

A radikálisok maszkulin szubkultúrájában a mártíromság önmegvalósításként és a mások fölötti végső hatalom gyakorlásaként jelenik meg. Ezt a propaganda is megerősíti. Szemben a nemzeti kötődésű iszlamista mozgalmak elnyomottságról, szenvedésről síró, kollektív nosztalgiára épülő dalaival (nasheed), az újhullámos nasheedekben nincsenek zokogó édesanyák, évtizedes elnyomás. Van ehelyett harc, csata, pusztítás és győzelem, vagy épp a halál orgazmikus pillanata, majd a kiérdemelt mennyország. Naivitás persze azt hinni, hogy egy Európában élő öngyilkos merénylő pusztán a beígért hetvenkét szűzlányért végez magával, mikor egyébként harminc euróért kedvére válogathat a prostituáltak között. A cél maga a paradicsom, pontosabban az élet megpróbáltatásainak a vége és egy új, teljes, örökkévaló állapot. Noha a Koránban a mennyország zöld, folyókkal teli kertként van jellemezve, a vallásban többnyire járatlan, sokszor arabul sem beszélő nyugati dzsihádisták valószínűleg a maguk személyes mennyországába igyekeznek.”