Magyarország ahhoz képest, hogy mekkora, hány lakosa van vagy éppen milyen a gazdasági teljesítménye, mindig messze jobban szerepelt az olimpiákon, mint a hozzá hasonló, vagy az akár még nála is sokkal kedvezőbb helyzetben lévő országok. Ha úgy tetszik, mindig bőven erőn felül teljesített, amire joggal lehetünk büszkék.
De ez az erőn felül teljesítés oda vezetett, hogy egyszerűen nem tudjuk értékelni azt, ha valaki nem dobogós, de a pillanatnyi öröm után sokszor azt sem, ha valaki nem első, „csak” második vagy harmadik. (Meg tudja még valaki mondani a sportbuzikon kívül, kik voltak ezüst- és bronzérmesek négy éve Londonban?). Miközben már az óriási teljesítmény, sok-sok év kemény munkájának és rengeteg lemondásának az eredménye, hogy valakinek sikerül kijutnia egy olimpiára.
Az még a kisebb gond, hogy nem értékeljük a tizen-huszon helyezéseket. De amikor az elmaradt sikerek miatt a fotelből, a laptop vagy telefon mögül még minősíthetetlen hangnemben kritizáljuk is a sportolókat ezért, az tényleg bosszantó. Mi, átlag magyarok, akik − tisztelet a ritka kivételnek − nem hogy a világon, de jó eséllyel még az országban sem vagyunk ott a legjobbak között abban, amivel foglalkozunk. A korábbi paralimpiai bajnok Pásztory Dóra remekül írt erről a jelenségről.
Azért engedjünk az eredményességi szemlélet csábításának egy kicsit
Ha valamit ki kell emelni a magyar eredményeket nézegetve, akkor az nem az, hogy hány férfi és hány nő nyert (arany)érmet, hanem hogy milyen sportágakban és hányan voltak eredményesek. Jól mutat ugyanis a 8 arany, elképesztő teljesítmény és hatalmas büszkeséggel tölthet el mindenkit, hogy Magyarország a világon a 12. legsikeresebb ország az éremtáblázat szerint, de azért a kép elég csalóka.