A demokratikus ellenzék és ami nincs

Amikor a sokszor falsul csengő „demokratikus ellenzékre” gondolok, Scobie őrnagy, Graham Greene A Kezdet és Vég című regényének főszereplője és annak sorsa jut eszembe. Scobie egy nyugat-afrikai gyarmatban végez szolgálatot. A szerző szerint „egy jószándékú, de gyenge ember”, aki az egész életét felemésztő, mások iránt érzett sajnálat és felelősségérzet, illetve a mindent átható katolikus bűntudata miatt van kudarcra ítélve. Nem gondolom, hogy pont ebben hasonlítana Scobie a magyar ellenzékre, vagy akár sok minden másban. De a regény az őrnagy mentális összeomlásának részletes és fájdalmas dokumentációja. A pukkasztó afrikai hőség, illetve a gyarmat belterjes angol kisebbségének felszínessége és züllöttsége fokozza a narratíva nyomasztó hangulatát. Az emberélet – Scobie szerint – leginkább egy kegyetlenül hosszú vergődés.

„Nem lehetett volna az Ember levizsgáztatását kevesebb idő alatt megoldani? Nem lehetett volna hét évesen elkövetni első halálos bűnünket, tíz évesen a szerelem vagy a gyűlölet miatt tönkretenni egész életünket, tizenöt évesen pedig a megváltásba kapaszkodni halálos ágyunkon?” – morfondíroz lakonikusan Scobie.

Környezetének intellektuális és erkölcsi sekélységéhez képest, Scobie szinte mánikus, következetes és önsanyargató belső moralizálása már-már majdnem frissítő. A fájdalmas önvizsgálat, a közösség iránt érzett akut felelősségtudat és az ebből fakadó következetes magatartás és cselekvés hiányzik a „demokratikus ellenzékből”.

Az ellenzék vezető egyéniségei – politikusok és politikusokból lett elemzők és publicisták – felépítettek egy narratívát a regnáló Orbán-kormányról. E narratíva köré létrehoztak egy szűk, egyre idősebb és sokszor kiszolgáltatott emberekből összekovácsolt közösséget. A narratíva ismert és szerintem nem is inakkurátus: az Orbán-kormány egy autoriter és oligarchikus rezsim, amely bőségesen jutalmazza a lojalitást, kreatív kegyetlenséggel bünteti a disszidenseket és mélyíti a már így is gazdaságilag vagy társadalmilag kiszolgáltatott emberek kiszolgáltatottságát.

Hogyan lehet partnerséget kötni ellenzéki oldalról egy olyan rendszerrel, amely az ellenzéki hangadók nyilvános szereplései szerint velejéig romlott? A magyar ellenzéki hangadók bő hat év alatt nem azt magyarázták el táboraiknak, hogy a Fidesz egy jobboldali kormány, amellyel ugyan nem értünk egyet, de felelős ellenzékként együtt tudunk velük dolgozni. Legalábbis addig, amíg azt hagyományos úton le nem váltjuk. E helyett azt az üzenetet tolmácsolták hat éven keresztül híveiknek, hogy az Orbán-rezsim – alaptörvényével, korrupt politikusaival és fasisztoid szimbólumrendszerével együtt végérvényesen felszámolandó és elsöprendő.

Az átlag, idős, szegény ellenzéki tüntető – aki még nem fásult bele teljesen az ellenzék tehetetlenségébe és az általános kilátástalanságba – csak a lelkesen Orbánt skandáló, bevörösödött arccal és heves gesztikulálással ezt a csúf rendszert elítélő politikust és ellenzéki hangadót látja. Koherens, életképes és szolidáris alternatívát nem vázol fel a magyar ellenzék. De legalább a legkitartóbb szavazókat és aktivistákat még időnként fel tudja tölteni múló lelkesedéssel és valamivel, ami talán nagyon halványan a reményre hasonlít.

Ez az a tábor, amely megdöbben, amikor kiderül: a magukat demokratikus ellenzéknek nevező hangadók – jelentős részben – rendszeres és nem ritkán kedélyes kapcsolatban állnak az általuk oly hangosan (és szerintem jogosan) kiátkozott rendszerrel. Követségi fogadásokon vagy esetleg zárt ajtók mögött paroláznak, és a nyilvánosságnak szánt politikai színház díszletét közösen rendezik. Aztán a mikrofon előtt mindenki mondja azt, amit kell és amit elvár a saját tábora.

Így lehet kikerülni a nehéz, de fontos elvi vitákat arról, hogy mit is jelent, vagy jelenthet a kortárs Magyarországon a baloldal, a szociáldemokrácia, a szociális igazságosság és az SZDSZ kimúlása után, a liberalizmus. Ehelyett a nyilvánosságnak csak verbális cirkusz adódik, a színfalak mögött pedig kedélyes egyezménye születnek.

Szili Katalin 2002-ben azzal állt elő az MSZP akkori választási kampányában, hogy ha Orbán Viktorék ismét győznek, akkor 12 évig – tehát három ciklusra – bebetonozhatják magukat a hatalomba, ami szerinte már önmagában antidemokratikus lenne. 2014-ben már a Közösség a Társadalmi Igazságosság nevű formáció élén indult a választáson és bármennyire is szimpatikus volt programjának számos gazdaságilag és társadalmilag szociáldemokrata eleme, feltűnt, hogy ellenzéki indulóként nem volt semmi közvetlen mondanivalója arról a kormányról, amelyet feltehetően le szeretett volna váltani. Számos gazdasági igaztalanságot igyekezett volna a KTI orvosolni úgy, hogy véletlenül sem nevezték meg, hogy azok hogyan keletkeztek és hogy kik okozták őket.

Aztán kiderült, hogy pont egy évvel később – 2015 tavaszán – Szili Katalin Orbán Viktor miniszterelnöki megbízottja lett. Az egykori szocialista politikus együttműködését „megtiszteltetésnek” tartotta a kormányfő.

Meglehetősen népes a harcias ellenzékiből lett Fidesz-partnerek tábora. Kóka János, az SZDSZ korábbi elnöke Orbán Viktor üzleti delegációja tagjaként utazott Szaúd-Arábiába 2014-ben. Kóka – akinek liberális pártja elsősorban a neoliberális gazdaságpolitikában élte ki és járatta le liberalizmusát – elismerően beszél Szijjártó Péter külügyi és külgazdasági vonaláról. Hangsúlyozza, hogy Szijjártóhoz „időről időre ellátogat” és diplomata útlevelet is kapott.

Sokan látogatnak el ellenzéki oldalról időről időre a demokráciafaló Fidesz-rezsim vezető politikusaihoz. Például Eörsi Mátyás egykori SZDSZ-es parlamenti képviselő és a Demokratikus Koalíció tagja a hétvégén közölte, hogy az Orbán-kormány őt a Demokráciák Közössége főtitkári posztjára jelölné, mely jelölést el is fogadja. A Demokráciák Közössége – saját programja szerint – egy olyan nemzetközi szervezet, amelynek tagországai – így Magyarország is – „elismerik a demokratikus értékek egyetemességét”.

„Tisztában vagyok azzal, hogy erre a hírre sokan fogják felkapni fejüket, hiszen ilyen vagy ehhez csak hasonló támogatás a NER-re a legkevésbé sem volt jellemző” – írta Eörsi Mátyás a Facebookon. Talán szomorú, hogy 35 évesen azt kell mondanom: vagyok már eléggé fásult és láttam már eleget a magyar politikából ahhoz, hogy a legkevésbé sem kapom fel fejemet a hír hallatán.

Pont a politikai célszerűség a jellemző az Orbán-kormányra. Ezt annál jobban semmi sem szolgálja, mintha be tudnak vonni körükbe eddig erélyesen felszólaló ellenzéki hangadókat. Ha így pacifikálni is sikerül őket, akkor annál jobb. Kóka János esetében – aki bejelentette, hogy soha többé nem lesz politikus – ez már megtörtént. Úgyszintén Szili Katalin esetében. Eörsi Mátyás munkáját pedig érdemes lesz figyelni.

Mennyire fogja tudni bírálni nyilvánosan – nem csak magánbeszélgetéseken! – a Fideszt akár külpolitikai, akár szociális témákban (pl. EU-ellenesség, orosz-pártiság, xenofóbia) új pozíciójából? Mennyire tud majd nemzetközileg rámutatni a demokratikus deficitre, amikor éppen az ebben „szenvedő” kormányzat jelölte őt a Demokráciák Közössége főtitkári posztjára? Bizakodó kanadaiként szeretném remélni, hogy ez valahogy sikerülni fog Eörsi Mátyásnak. Egyre inkább elfáradt magyarként viszont megtanultam a padló szintjére süllyeszteni elvárásaimat.

Bármennyire is tragikus szereplő Scobie őrnagy, az általa gyakorolt önreflexió – sőt, az önmarcangolás – a következetessége és a közössége iránt érzett felelősségtudata jót tenne az ellenzéki hangadóknak, illetve mindenkinek, aki részt vállal az ellenzéki diskurzusban. Annak tudatában írom mindezt, hogy egy kanadai magyar közéleti lap szerkesztőjeként, ez az önkritika rám is vonatkozik.

De ha az önreflexió nem lehetséges, akkor a verbális cirkusz és a tartalom nélküli ellenzéki összefogásról szóló vita helyett végérvényesen félre kéne állni és vissza kéne vonulni.

Jelenleg ugyan még csak embrionális szinten, de azért léteznek baloldali és ellenzéki közösségek, amelyek veszik a fáradtságot, hogy társadalmi kérdéseket komolyan és felelősségtudattal megvitassanak. De ami ennél is fontosabb és mint ahogy azt a VIII. kerületből indult Balpárt egyik alapítója mondta nekem – ők a Körúton kívül élő embereket is meg akarják ismerni. Ahogy azt a Szabadság téren immár több mint két éve rendszeresen megtartott Eleven Beszélgetéseken többször tapasztaltam: van egy új, civil ellenzékiség, amely cirkuszban és háttéralkukban nem érdekelt. Arra szentelik idejüket, hogy egy biztonságos fórumot teremtsenek, ahol kölcsönös dialóguson keresztül lehet helyi szinten megteremteni és fejleszteni a demokrácia kis szigeteit.

Egyszer talán össze fognak érni ezek a kezdeményezések – a Városligettől kezdve a nyolckeren át egészen a Szabadság térig. És természetesen azon túl is. De ez csak akkor sikerülhet, hogy ha mindazok, akik nem szívesen végeznek önreflexiót, akik értelmes, helyi szinten indított dialógus helyett inkább felszínes politikai színházat nyújtanak – miközben privátilag a sokszor kiátkozott rezsimmel paroláznak –, úgy döntenek, hogy átengedik a teret a még fejlődő és helyenként kezdetleges közösségeknek.