Beszélgetés a müncheni áldozat édesapjával

„2016. július 6. 18 óra 36 perc. A Király utca és a Kertész utca sarkán szállok be az Opel Vectrába, hamar kikanyarodunk a körútra, hogy aztán a Margit hídon át menjünk Budára. Az Uber-sofőr elegáns ingben, csuklóján aranyóra. Kimérten kérdezgeti, hogy bekapcsolja-e a légkondit, vagy lehúzza inkább az ablakot. Alig érezhetően, de akcentussal formálja a szavakat, egy ideig gondolkozom is, hátha csak egy kevéssé ismert beszédhiba, de végül csak rákérdezek.

– Már más is mondta a napokban, de nekem nincs akcentusom – mondja értetlenkedve. – Sok évet éltem Németországban, Münchenben volt egy vállalkozásom, pár hónapja költöztem csak vissza.

– Már kisebb korában is ilyen volt. Tizenkét évesen már nem játékot kért karácsonyra, hanem farmert, vagy napszemüveget – mesél még mindig, én hallgatom, aztán amikor a Moszkva térről felkanyarodtunk a Szilágyi Erzsébet fasorra, hirtelen eszembe jut. Egyszerűen csak beugrik, ott lebeg előttem kiemelve, kurzívan.

– Talán csak azt akarta, hogy elfogadják - mondom, majd amikor látom, hogy megakad, és nem érti, megpróbálom elmagyarázni. Magamnak is. - Gondolom nem egyszerű magyarnak lenni Németországban. Bevándorlónak. Nem vagy német, de még csak török sem. Olyan nyelven beszélsz, amit senki nem ért az osztályban. Sőt az egész iskolában. Talán csak azért fontosak a ruhák, hogy megmutassa, hogy ő is pont olyan mint a többiek. Hogy befogadják

– Erre még nem is gondoltam – vágja rá. – De miért nem beszélt nekem erről? Mégis én vagyok az apja.

– Miért, maga mit mesélt el 15 évesen a szüleinek? - kérdezek vissza, de már tényleg úgy mintha én lennék Vekerdy Tamás, és négy vaskos nevelési kézikönyvvel a seggem alatt utaznék mindenhova.

Még elhúzunk a Szent János Kórház előtt, majd balra fordulunk a György Aladár utcán. Már nem beszélgetünk, egy idő után lehúzom az ablakot, és hagyom, hogy a bennem élő Popper Péter arcába vágjon a nyári huzat. 

– Köszönöm. Fel fogom hívni. Meg fogom vele beszélni – mondogatja, miközben kiszállok, és gondolatban büszkén kiveszem a csomagtartóból a modern pszichológia összes fontosabb művét, meg a kevésbé fontosak közül pár kilónyit. (...)

2016. július 25. 14 óra 40 perc. Éppen a 444 cikkét olvasom a pénteki mészárlásól, az alján ott a Tv2 videója, amiben a 15 éves magyar áldozat apja sírva nyilatkozik. És lehet, hogy egy okoskodó fasz vagyok, így kiemelve, kurzívan, de azért nagyon, nagyon remélem, hogy végül tényleg felhívta. És meg tudta még beszélni vele.”