Kiéhezettek – Gaia és Pandóra vajon együtt pusztítják el a világot, vagy ezúttal valamelyikük az emberiség mellé áll?

„A regény legnagyobb bravúrja a felütése: a kislány szemszögéből bemutatott kapcsolati viszonyok a szereplők között, a bepillantás a gondolataiba és a különféle teóriáiba az őt körülvevő világról. Kezdetben az olvasó is ugyanolyan korlátozott tudással rendelkezik, mint Melanie, de amint eljutunk a nagy revelációhoz és a többi szereplő is »szóhoz jut«, kinyílik a világ. Nyilván már kezdettől sejteni lehet (különösen a posztapokaliptikus és zombifilmeken edződött geekek esetében), hogy milyen okok húzódhatnak meg a történések hátterében, és hogy kicsoda vagy micsoda pontosan Melanie. Szerencsére azonban a regénynek nem pusztán egyetlen csavarban rejlik az ereje, hanem amint a cselekmény túljut a kezdőhelyszínen, és kezdetét veszi az utazás, az előzőleg alaposan exponált szereplők közti viszonyok erőlködés nélkül elviszik a hátukon a könyv hátralévő részét.

Egyrészről a regényben nincs semmi igazán újszerű, hiszen a globális katasztrófát okozó, mutálódott és emberekre specializálódott cordyceps (aki nem tudja miről van szó, annak David Attenborough elmagyarázza, sok sikert az éjszakai alváshoz) nem olyan rég volt fő témája a The Last of Us című videojátéknak, amely nagyszerűen bontotta ki az ebben rejlő lehetőségeket. Másrészről viszont Carey regénye nagyon személyes, egyéni szintre viszi le ezt a helyzetet, a gombaspórák által uralt emberi torzók hordái ugyanúgy csak háttérként, díszletként funkcionálnak, mint a The Walking Dead zombijai: nem az a kérdés, a szereplők hogyan élik túl ezt a megváltozott világot, ha túlélik egyáltalán, hanem, hogy ezt milyen emberi minőségben teszik. Már eleve a szó, hogy emberi, megkérdőjeleződik és újraértelmezésre szorul. Honnantól szörny valaki és honnantól ember? Egyáltalán szükség van még az emberekre? Ezekre a kérdésekre kereshet választ az olvasó a regényben, és hogy megtalálja-e, teljesen rá van bízva.”