Majdnem egész eddigi életemben utáltam az Űrt és az Űrben játszódó történeteket, mert untam őket, mert féltem a technikai részletektől, mert nem hittem el, hogy a nagy fekete semmiben tényleg történhet annyi izgalom, mint idelent a színes-szagos Földön. Ahogy telt-múlt az idő, rájöttem, hogy fiatal vagyok, buta és előítéletes, és én voltam legjobban meglepődve, amikor belebotlottam Pierce Brown regényébe, a Vörös lázadásba, ami egy science fiction, és az Űrben játszódik, illetve ilyen-olyan bolygókon, és mégis úgy belezúgtam, hogy alig látok ki belőle. Akkor sem tudtam, most sem tudom pontosan, mennyire tud elkápráztatni egy olyan olvasót, aki sci-fin él, Asimovot és hasonlókat olvas éjjel-nappal, de nekem, aki épp csak a kislábujját merte belemártani a műfajba, fantasztikus élmény volt. A harmadik részbe, a Hajnalcsillagba már egyenesen bombát ugrottam.
Nos, nagy lelkesedésemben arra nem számítottam, hogy az elején fuldokolni fogok. A kezdő fejezetekben kissé homályos, hogy mi is történik most, vajon mi is történt pontosan a második rész befejezése óta, és hogy erről az olvasónak kell-e egyáltalán tudnia. Azt biztos, hogy általában igen bénácskán jön ki, ha a szerző direkt azért mesélteti el egy szereplővel a korábbi részek tartalmát, hogy az olvasó emlékezzen rájuk, úgyhogy mindenképpen jó, hogy Brown ezt a szájbarágást megspórolta nekünk, de ettől még nem volt kisebb a zavarom.
Ez volt az első élmény, ami a Hajnalcsillag kapcsán ért, és azért akartam elmondani, hogy hozzátehessem: nem számít. Nehogy valaki az elején, ha ugyanezt tapasztalja, emiatt álljon meg vele vagy tegye félre a könyvet, mert akkor valahol a világon egy kispanda nagyon szomorú lesz, az pedig nem akarjuk. Amit kell, azt előbb-utóbb nagyon finoman, de visszahozzák az események, párbeszédek, pont annyira, hogy a feledékenyebb olvasók megnyugodjanak, a csodás memóriájúaknak meg ne éljék meg ismételgetésként.
Nincs filozofálgatás, pedig lehetne
Ez a lényegre törő, szinte csak előre tekintő hozzáállás abban látható leginkább, hogy nincs a történetben töltelékfejezet, ami csak időhúzás vagy terjedelemnövelés kedvéért lenne. Bár a könyv vaskosabb a korábbi részeknél, félelmeimmel ellentétben nem túlírt, sőt, mintha a főszereplő, Darrow részéről kifejezetten kevesebb lenne a befele borulás, a filozofálgatás, az érzelmek boncolgatása – az első részhez képest legalábbis mindenképp. Mintha nem emlegetné fel annyiszor feleségét, Eót, már nem igazán gondol a „régi” életére, bár ez lehet az idő múlásának, a karakter változásának eredménye is. Lehet, hogy lesz, aki kifejezetten pozitívumként éli majd meg ezeknek a részeknek a csökkenését, én személy szerint kicsit sajnálom, hogy így alakult.