Tarlós István megtáncoltatta a csodálatos olasz filmcsillagot
„Kicsit várni kellett rá, de csak összejött” – emlékezett vissza a volt városvezető.
Nem tököl, egyből a közepébe vág Pierce Brown a Vörös lázadás-trilógiát záró Hajnalcsillag történetének, recenzensünk is csak kapkodta a fejét az elején. Később aztán minden a helyére kerül. De mit lehet rápakolni az eleve non plus ultrának tűnő gigantikus űrhajókból álló gigantikus űrflottákkal vívott gigantikus ellenféllel vívott gigantikus űrcsatára? Kritikánk.
Majdnem egész eddigi életemben utáltam az Űrt és az Űrben játszódó történeteket, mert untam őket, mert féltem a technikai részletektől, mert nem hittem el, hogy a nagy fekete semmiben tényleg történhet annyi izgalom, mint idelent a színes-szagos Földön. Ahogy telt-múlt az idő, rájöttem, hogy fiatal vagyok, buta és előítéletes, és én voltam legjobban meglepődve, amikor belebotlottam Pierce Brown regényébe, a Vörös lázadásba, ami egy science fiction, és az Űrben játszódik, illetve ilyen-olyan bolygókon, és mégis úgy belezúgtam, hogy alig látok ki belőle. Akkor sem tudtam, most sem tudom pontosan, mennyire tud elkápráztatni egy olyan olvasót, aki sci-fin él, Asimovot és hasonlókat olvas éjjel-nappal, de nekem, aki épp csak a kislábujját merte belemártani a műfajba, fantasztikus élmény volt. A harmadik részbe, a Hajnalcsillagba már egyenesen bombát ugrottam.
Nos, nagy lelkesedésemben arra nem számítottam, hogy az elején fuldokolni fogok. A kezdő fejezetekben kissé homályos, hogy mi is történik most, vajon mi is történt pontosan a második rész befejezése óta, és hogy erről az olvasónak kell-e egyáltalán tudnia. Azt biztos, hogy általában igen bénácskán jön ki, ha a szerző direkt azért mesélteti el egy szereplővel a korábbi részek tartalmát, hogy az olvasó emlékezzen rájuk, úgyhogy mindenképpen jó, hogy Brown ezt a szájbarágást megspórolta nekünk, de ettől még nem volt kisebb a zavarom.
Ez volt az első élmény, ami a Hajnalcsillag kapcsán ért, és azért akartam elmondani, hogy hozzátehessem: nem számít. Nehogy valaki az elején, ha ugyanezt tapasztalja, emiatt álljon meg vele vagy tegye félre a könyvet, mert akkor valahol a világon egy kispanda nagyon szomorú lesz, az pedig nem akarjuk. Amit kell, azt előbb-utóbb nagyon finoman, de visszahozzák az események, párbeszédek, pont annyira, hogy a feledékenyebb olvasók megnyugodjanak, a csodás memóriájúaknak meg ne éljék meg ismételgetésként.
Nincs filozofálgatás, pedig lehetne
Ez a lényegre törő, szinte csak előre tekintő hozzáállás abban látható leginkább, hogy nincs a történetben töltelékfejezet, ami csak időhúzás vagy terjedelemnövelés kedvéért lenne. Bár a könyv vaskosabb a korábbi részeknél, félelmeimmel ellentétben nem túlírt, sőt, mintha a főszereplő, Darrow részéről kifejezetten kevesebb lenne a befele borulás, a filozofálgatás, az érzelmek boncolgatása – az első részhez képest legalábbis mindenképp. Mintha nem emlegetné fel annyiszor feleségét, Eót, már nem igazán gondol a „régi” életére, bár ez lehet az idő múlásának, a karakter változásának eredménye is. Lehet, hogy lesz, aki kifejezetten pozitívumként éli majd meg ezeknek a részeknek a csökkenését, én személy szerint kicsit sajnálom, hogy így alakult.
Az általam ismert és kedvelt szerzők közül pont Pierce Brown az egyik, akitől nagyon szeretek ilyen szakaszokat olvasni. Olyan érzékenységgel és pontosan kapja el a lélektani és pszichológiai rezdüléseket, és olyan választékosan írja meg őket, hogy az valami veszedelem, és ez a Hajnalcsillagban is így maradt. A szereplők még mindig nagyon szerethetőek, szórakoztatóak, igazi élmény róluk olvasni. Brown olyan jeleneteket komponál köréjük, olyan párbeszédeket ad a szájukba, melyekben mind ragyognak.
Ami az akciójeleneteket illeti: ez a rész is dugig van izgalmas, „látványos”, mozgalmas eseményekkel, melyek kapcsán nehéz elképzelni, hogy mit és hova lehet még spékelni a befejezésig. De tényleg, mit pakolsz rá az eleve non plus ultrának tűnő gigantikus űrhajókból álló gigantikus űrflottákkal vívott gigantikus ellenféllel vívott gigantikus űrcsatára? Ahogy az várható volt, a harmadik részre igen nagyra nőtt a tét, óriási drámáknak lehet tanúja az olvasó, és ez nagyon szépen kicsúcsosodik a befejezésben. A történettel kapcsolatban csupán apróságokat kifogásolok, ebből néhány a könyv legvégén található. A problémám a „túlzás” kifejezéssel van összefüggésben, de nem szeretném többet mondani erről, nehogy spoilerezzek, plusz lehet, hogy csak azért fanyalgok, mert én anno a törpék közül is Morgóval tudtam leginkább azonosulni.
Érzelmi mélységek, érzelmi magasságok
A történet olyan érzelmi mélységeket és magasságokat járat be az olvasóval, hogy ember legyen a talpán, aki a reggeli, buszon megejtett olvasás után azonnal, gond nélkül fel tudja venni a munkát, és nem Darrow-n vagy Sevrón meg a következő fejezeten jár az esze. Ennek a trilógiának mindig is meghatározó elemei voltak a színpadias, monumentális tettek, a túlfűtött, emelkedett párbeszédek, melyek akár nyálzásba is csaphatnának. De nem teszik. Így „csak” megkapóak, emlékezetesek és szépek. (Itt rátérnék arra, hogy akit még mindig az tart vissza attól, hogy elkezdje az első rész, mert azt olvasta, hogy ez egy YA… ha van még hely az életében egy darab YA összefüggésben emlegetett könyvnek, akkor próbálja meg a Vörös lázadást. Nem YA. Csak épp nem hard sci-fi. És még valami, ami amellett szól, hogy el kéne kezdened: ha a pasikra buksz, szerzőfotónak könyvben így még nem örültél, ahogy itt örülnél.)
Az érzékenyebb lelkűek és azok, akik nagyon megszerették a szereplőket, készüljenek fel arra, hogy bizonyos részek alatt egyébként nem kizárt, hogy onion ninják lesznek a közelben. Engem kétszer támadtak meg, harmadjára is jöttek volna, de végül csak távolról figyeltek, mert szerintem megijedtek a durcás fejemtől, miután becsaptam a könyvet, és majdnem kivágtam a 4-es villamos ablakán. Ennek ellenére (vagy pont ezért?) egy lendületes, okos, korrekt és még annál is jobb befejezésnek tartom a Hajnalcsillagot. Nehezen tudom elképzelni, hogy akinek az előző két rész tetszett, az pont ebben csalódjon. És azt is nehezen tudom elképzelni magunkról, akiknek az egész trilógia tetszett, az Brown következő, egyébként ugyanebben az univerzumban játszódó történetével ne lennénk majd ugyanilyen elégedettek.
*
Horváth Vivien magyar szakos bölcsészként végzett 2015-ben. Azóta a könyvszakma lelkes újoncaként tengeti napjait. Szerkesztget, fordítgat, elszántan utálja a kort, amelyben élünk, de annak azért örül, hogy feltámadt a geek kultúra, mert így sokkal otthonosabbnak érzi a világot. A Mandiner.sci-fin kívül saját blogján és az SFmagon publikál.