A szabadság politikája – a Pride kapcsán

„A nemzeti kultúra alakul. A súlypontja is változik. Jól néznénk ki, ha az ötszáz, vagy akár csak az ötven évvel ezelőtti kulturális meggyőződések között élnénk, amihez az is hozzátartozik, hogy a vallási, nem argumentálható politikai alapvetések is folyamatosan változó súllyal vannak jelen a társadalomban. A konzervatív ember megengedheti magának, hogy folyamatos mérlegelés mellett, amelyből nem zárhatók ki a szenvedélyek és az előítéletek sem, így vagy úgy vélekedjen (én pl az enyhén korlátozó és az elfogadó álláspont között oszcillálok az LMBTstb. kultúra különféle aspektusaiban), de egy konzervatív politikusnak haladnia kell a korral, ha nem is kell az élére állnia. Az avant-garde és az arrière-garde között az egyéni belátás alapján állunk azon a gyakorlati alapon, hogy jobb vége lehet annak, aminek a hatását viszonylag pontosan érzékeljük, tehát haladjunk kis lépésekben, folyamatos korrekció mellett, a tágabb közösség legnagyobb hasznára.

Látom a tömeget az Andrássy-n, és látom a kimutatásokat, amely szerint a magyarokat egyre kevésbé zavarja a Pride (azaz a konzervatívok tömegei is értelemszerűen toleránsabbakká válnak). A konzervatív itt szembesül a demokráciával és a közvélemény alakulásával, amelyekkel kapcsolatban személyesen kell eldöntenie, alkalmazkodik-e hozzájuk (a nemzeti vagy populista konzervatívok így tesznek), vagy a konzervativizmusa (transzcdendens vagy tradicionális) érték-, esetleg (piaci vagy alkotmányos) intézményi konzervatív irányt vesz. Mind a három teljesen legitim választás. A konzervatív nem szükségszerűen homofób, ahogy nem is szükségszerűen toleráns vagy homofil. A politikai szükségszerűségekkel való dobálózást meghagyja az ideológusoknak, és maga inkább az ízlésére és a belátására hagyatkozik. A konzervativizmus temperamentum és gyakorlat a politikában is, a személyiség ötvözése a politikai felelősségbe.”