Szélsőséges feministák már a liberális Vekerdy Tamást sem kímélik

„Az egyik képviselői, bizonyára mert maguk is megtapasztalták ennek örömeit, azt szeretnék, ha gyermekük felnőttkorában tartós, kiegyensúlyozott párkapcsolatban élne, s az első pillanattól igyekeznek mindent megtenni ezért. Akár azon az áron is, hogy az édesanya évekre kiesik a munkából – az apa viszont majd’ összetöri magát, hogy felesége az otthonlétet minél többször érezhesse játszótérnek, mint börtönnek. Persze a kötödésnek többféle mintázata lehet, s a legmeghittebb anya-gyermek kapcsolatot is felülírhatják későbbi traumák (szerencsére ez fordítva is igaz lehet); mégis, az ebbe a körbe tartozó szülőként úgy érezzük, legalább annyit tegyünk meg, amennyi rajtunk múlik.

Mások, talán a megfelelő minták hiányában, ezt nem tartják fontosnak, illetve azt hirdetik, nincs is ilyen összefüggés. Ők azok, akikben nem dől össze a világ – legalábbis ezt mondják –, ha gyermekük nem (sem) képes lehorgonyozni egyetlen társ mellett, esetleg válásról-válásra bukdácsol, unokájuk a mi fogalmaink szerint egészséges családkép nélkül cseperedik fel – adott esetben így termelve újra és újra a jelenséget –, édesanyjuk pedig talán éppen öntudatos szingliként fog pontot tenni párkapcsolati próbálkozásainak végére. (Azért abban nincs vita, ugye, hogy egy válás nem éppen lottóötös a gyermek személyiségfejlődése szempontjából?)

Ennél is többet talán csak azzal tehetünk, hogy azok számára is, akiknek ez nem magától értetődő, hangsúlyozzuk: szülői viselkedésünk jó eséllyel meghatározza majd gyermekünk képességét a párkapcsolati elköteleződésre. Aztán ki-ki ennek tudatában dönt arról, hogy milyen felnőttkor esélyét kívánja kisfia vagy kislánya személyiségébe kódolni.

Mi azért, ha nem veszik zokon, továbbra sem mondunk le a hagyományos család, a szoros anya-gyermek kapcsolat »idealizálásáról«. Merthogy szeretnénk, sőt – most tessenek erősnek lenni – alapvető jogunknak tartjuk, hogy gyermekeink majd épkézláb párra találhassanak ebben a viharvert kis országban.

És hogy ezzel ráerőltetjük másokra a világnézetünket? Ó, a helyzet pont fordítva van! Hiszen belátható: egy, a korai kötődés biztonságával felvértezett, érett személyiség még mindig dönthet úgy, hogy nem kíván élni ezzel a készségével; ellenkező esetben azonban nincs az a társadalommérnök, aki utólag pótolni tudná a gyermekkor hiányzó élményeit.”