Kicsit túltoltuk most az ünneplést?

„2016-ban, amikor harminc év után ismét kijutottunk, az történt, hogy egy nagy futballtornán úgy jutottunk a legjobb 16 európai csapat közé, hogy legyőztük például Norvégiát és Ausztriát, ám tovább már nem tudtunk lépni, 4-0-s vereséggel búcsúztunk. Csak egyetlen csoportmeccset sikerült megnyerni a tornán. A nem hivatalos végeredmény szerint az európai nemzetek rangsorában a 13. helyen végeztünk, tehát eggyel hátrébb, mint Mexikóban. A következménye ennek az lett, hogy az emberek lelkes ünneplésbe kezdtek Budapesten és országszerte, színpadot ácsoltak a Hősök terére, ahol tízezrek fogadták tapsolva, ünnepelve, könnyes szemmel a diadalmasan hazatérő csapatot, a különféle sajtótermékek egymást túllicitálva éltetik a nemzeti hősöket, városok és munkahelyek küldenek gratuláló táviratot, és milliók megvetésétől kell tartaniuk azoknak, akik óvatosan megpróbálják megfogalmazni, hogy egy 4-0-s vereség azért nem az a tipikusan és hagyományosan melldagasztó büszkeségre okot adó eredmény a labdarúgásban. Egy kollégám, akit tisztelek annyira, hogy nem írom le a nevét, hogy aztán össznépi gyűlölet céltáblája legyen, azt üzente a mámoros Budapestről: itt úgy tudják az emberek, hogy mi nyertünk 4-0-ra a belgák ellen… (…)

És ez nagyon rendben is van, hiszen mit sem óhajtottunk inkább, mi, évtizedek óta a magyar foci keserű kenyerét majszolók, mint éppen ilyesféle előrelépést, változó társadalmi megbecsülést, közös sikereket. De nem lesz-e megint kontraproduktív a most tapasztalható hatalmas lelkesedés, ha jönnek a szürke hétköznapok és az óhatatlan kudarcok? A jelenlegi eufória (és ezt sokan meg is fogalmazzák most), nem egyszerűen a franciaországi szereplésnek szól, hanem annak a felismerésnek, hogy igen, így is lehet, mégis lehet, mégis képesek vagyunk rá mi, magyarok is. Hogy lelepleződött a magyar „szakma” sok-sok hazugsága, miszerint ebből a játékosállományból, ebben az országban lehetetlen ilyen eredményt kihozni. És ez már egy megelőlegezett ünneplés, mert ha kiderült, hogy a korábban oly sikertelen játékosokkal is lehet sikeres a válogatottunk, akkor most már ezt akarjuk látni, akkor most már azt várja mindenki, hogy a norvégok, az osztrákok, izlandiak, portugálok ellen élvezettel látott csapat fusson ki a pályára a vb-selejtezőkön is, s a nyolcaddöntős kiesés valóban ne a lezárása legyen néhány roppant szívós és becsvágyó idős futballista karrierjének, hanem a kezdete a magyar futballfeltámadásnak. Valóban ez az általános hangulat, valóban erről beszél most mindenki. Nekünk viszont vannak még kétségeink, éppen azért, mert a legjobbjaink még Franciaországban is az idősek, az akadémiák létrejötte előtt nevelkedő nemzedék tagjai voltak, s nem látjuk még, hogy kik léphetnének a helyükre. Ez nem károgás, hanem tárgyilagos megállapítás, mint ahogyan az sem károgás, hanem tárgyilagos megállapítás, hogy a most elért eredményért régen nem járt ünneplés Magyarországon. De rögtön hozzátesszük: az akkori mérce és futballellenes értelmiségi gőg, a nemzeti büszkeséget és lelkesedést kigúnyoló, fanyalgó hivatalos attitűd – mert ne legyenek kétségeink, hogy akkor is a média adta a kocsmában okoskodók szájába a szavakat – legalább olyan igazságtalan volt az akkor még igenis népszerű és értékes magyar focival szemben (1962-ben, 1964-ben, 1966-ban, 1972-ben, 1982-ben, 1986-ban), mint amennyire most talán túlzó a válogatott fogadtatása. Sőt, a mostani lelkesedés részben a korábbi lesajnálásnak is szól, az összetartozni vágyás kiélésének évtizedes lefojtását is kompenzálja. Megvan tehát a maga oka és magyarázata, s reménykedjünk, hogy az a megújulás, amelynek az ígéretét tényleg ez a csapat, ez az MLSZ, ez a futballfejlesztési koncepció (és igen, ez a miniszterelnök) hozta el végre, valóban nem csak ígéret marad, hanem érdemes már most a jövőt is ünnepelni, a franciaországi sikerek révén felderengő lehetőségeket megragadni. Ahogy Dárdai mondta, a mámort át kell (át kellene) menteni az NB I-es, NB II-es meccsekre, s talán az egyre erősödő topklubjaink a hangulat fenntartása szempontjából nagyon fontos nemzetközi klubsikereket is elhozzák. Vegyük úgy, hogy végre jó és méltó alkalom adódott megünnepelni, amit korábban a történelem és a politika elvett tőlünk (például soha sem biztathatták itthonról érkező tízezrek a magyar csapatokat a korábbi nagy sikerek idején a helyszínen, Puskás „magányos” BL-döntőiről nem is beszélve), megünnepelni, hogy kik is voltunk mi a világ futballjában, s egyben közös ovációval nyilvánítani véleményt arról, hogy a jelek szerint hova juthatunk megint.

Mert tényleg igaz a futballban is, hogy megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt.”