„Európában nem lesz béke, ha az államokat a nemzeti szuverenitás alapján alkotják újra… Európa országai túl kicsik ahhoz, hogy garantálják népeiknek a szükséges mértékű gyarapodást és társadalmi fejlődést. Az európai államoknak egy föderációban kell egyesülniük – az európai egység atyjának tekintett Jean Monnet még 1943-ban fogalmazta meg e gondolatokat. Nem sokkal később Winston Churchill már az Európai Egyesült Államok létrehozásának szükségességét fejtegette, Robert Schuman pedig egy hat állam alkotta szervezet létrehozásával lefektette az Európai Unió alapjait.
Azóta e közösség 28 tagra bővült, a nemzeti szuverenitásról azonban közel 60 évvel a római szerződés aláírása után sem akar lemondani egyetlen tag sem. Közben óriási változáson ment át a világ. A háború ijesztő élménye már történelem, s nem bír elég összetartó erővel, recseg-ropog a II. világháború után liberális alapokon kialakult világrend is. Ezt megtetézve új kihívásokat jelent a globalizáció, az internet forradalma és a világ fejlettebb részét 2008 óta sújtó gazdasági válság is. Európa ugyan gazdasági súlyát tekintve még vezető hatalom, geopolitikai értelemben azonban vészes gyorsasággal marginalizálódik. A jólétben elkényelmesedve gyengül a kisugárzása, katonai erő nélkül olvad a befolyása, sokat hangoztatott értékei a változások hatására sokak szemében megkérdőjeleződnek, ráadásul a sűrűsödő viharfelhők láttán a hagyományos európai elit bezárkózik, így tehetetlensége mind jobban kiütközik.
Az elmúlt mintegy hat évtizedben sem sikerült kialakítani egy európai politikai nemzetet, ebből következően a kontinensnek hatékony vezetése sem lehet, az Európai Bizottság legitimációja gyenge, amit csak fokoz a társadalmak szemét szúró csinovnyikok hada. További problémát okoz, hogy nemzeti szinteken is hanyatlik a politikai osztály. Ebben a helyzetben a legsürgetőbb kihívásokat a legerősebb hatalom, Németország próbálja megoldani kézi vezérléssel, ami csak újabb ellenérzéseket szül. Mélyülnek az észak és dél, valamint a kelet és nyugat közötti törésvonalak. Ehhez járul a globalizáció nyerteseinek szűk köre és a vesztesek széles rétege közötti ellentét kiéleződése. Az elszegényedők nemzeti kormányaiknál keresnek védelmet, ami csak erősíti az unión belüli széttartást. A szociális különbségek növekedése, az olló kinyílása generálta elkeseredés emellett a bal- és jobboldali radikálisokhoz tereli az elit ellen lázadó tömegeket, ami nemcsak a hagyományos európai értékeket kérdőjelezi meg, de a válság egy újabb jeleként legitimmé teszi az agresszív beszédmódot is.