Ria!

Harmincnégy éves vagyok. Egyszer sem drukkolhattam világversenyen a magyar fociválogatottnak. Máig.

'86-ra nem emlékszem, túl kicsi voltam, az első fociélményeim '90-ből vannak, valami Matthäusszal meg az NSZK világbajnoki győzelmével − tényleg, kedves fiatalok, tudtátok, hogy volt egykor egy ilyen ország? És hogy volt egykor egy magyar foci, ami kapcsolódni tudott a világfocihoz, sőt, valamikor, nem sokkal a pleisztocén után mi magunk uraltuk azt?

Ma este egy világversenyen drukkolhatok a magyar fociválogatottnak. Rendkívüli teljesítmény, hogy újra eljutott idáig a magyar foci? Vagy, tekintve a meglévő kereteket, ez a kötelező minimum lenne?

Az biztos, hogy nincs még egy mérhető súlyú és létező futballhagyományokkal rendelkező európai ország, amely az elmúlt három évtizedben ne jutott volna ki valamelyik világversenyre. Még Lettország is kint volt az Eb-n 2004-ben. Még Szlovénia is, 2000-ben.

Innen szép nyerni. Izé, legalább visszazárkózni, részt venni, tisztességgel helyt állni.

*

Szóval ma este drukkolhatok a magyar válogatottnak.

Hogy mik az elvárásaim? Nincsenek elvárásaim. Ez benne a legjobb. A közös nemzeti elvárásunk is csak annyi volt eddig, hogy '86 után jussunk már ki egyszer, végre-valahára újra a vb-re vagy az Eb-re.

Vigyázat! Ilyenkor lobban be a szintén szokásos magyar nemzeti szalmaláng-fellobbanás, hogy most aztán jön a Magyar Csoda, felszántjuk a labancokat, szétcselezzük Ronaldóékat, legyakjuk a vikingeket, aztán nyolcaddöntő meg a csillagos ég...

Aztán mégis jön a menetrend szerinti pofára esés, hogy a nemzet már Tatabányánál élve akarja elásni a szégyenbe esett válogatottat, ha netán busszal vagy vonattal jönnének vissza Franciahonból. Így megy ez nálunk.

Nos, ezért nincsenek elvárásaim.

Csak drukkolok. És annyira izgalmas, hogy kiszámíthatatlan, mire vagyunk képesek most. Mégis csodát csinálunk? Vagy mégis rondán leszereplünk? Vagy valami a kettő között?

Ha egyszer nyerünk, örülök. Ha egyszer se nyerünk, de vannak döntetlenjeink, örülök. Ha csak egy pontot szerzünk, örülök. Ha csak egy gólt is rúgunk, örülök. Ha nem végzünk csoportutolsóként, örülök. Ha nem vernek minket agyon háromszor, örülök.

Ilyen egyszerű ez.

De közben tudom, nem teljességgel lehetetlen a fentiek meghaladása: hogy megálljuk a helyünket tisztességgel, és talán végezhetünk a legjobb 4 harmadik helyezett között is, s akkor nyolcaddöntőt játszunk valami igazi nagykutyával, mondjuk a spanyolokkal.

S ha ez történik, és a nyolcaddöntőn mondjuk nyolcat kapunk a spanyoloktól? Nem érdekel, szurkolni fogok.

*

A focielit nagy és erős közepes csapatainak, játékosainak egy világ- vagy kontinentális verseny a válogatott vagy klubszinten a szokásos éves rutin része. De nem nekünk. Én készséggel aláírnám azt, hogy a közeljövő Eb-in és vb-in rendszeres résztvevők legyünk, ha nem is világraszóló teljesítménnyel, de megkapaszkodva valahol a második vonal végében. Csak az ne legyen ismét, hogy a mostani Eb után − bárhogy is végződjön az számunkra −, újra kívülről nézzük évekig, évtizedekig a világfoci valóságát. Maradjunk most már a klubon belül.

Van mit bepótolnunk, van mit teljesítenünk. Még akkor is, ha a többiek fölénk fognak nőni. Csak ennyit kérek: ne hagyjuk magunkat! Ki lehet kapni tisztességgel is, háromszor is. És akkor szurkolni fogok.

De ennek van egy feltétele. Lehet, hogy „futottak még” csapat a magyar a nemzetközi világban és még egy jó ideig ez is lesz.

De akkor, kedves válogatott játékosaink, tegyetek pontosan így: fussatok még! Még, még, még. Fussatok, loholjatok, szakadjatok bele, haljatok bele a meccsbe! Hajrá, magyarok!