Jobbik: új harc, régi dilemma

„A harc, amibe most talán ketten beállnak az alelnöki tisztségért, soha nem tapasztalt belső harca a Jobbiknak, ám régi dilemmája minden jobboldali és/vagy vezérelvű pártnak a rendszerváltozás óta. Nemcsak a belső hatalmi viszonyok tekintetében, hanem a pártok kormányra kerülési képessége szempontjából is. Vona és tanácsadói köre egyelőre úgy mozog e küzdelmi pályán, mintha nem is az első ilyen konfliktussal birkóznának. Mintha az Antall–Csurka-, Orbán–Fodor-, Giczy–Latorcai-, Torgyán–Lányi-csörtéknek min­den tapasztalata és ezek tapasztalatai alapján leírt algoritmusa bölcsek köveként lenne a zsebükben.

Az irányválasztás és a választói bázis bővítése terén még nem látszik ez az ügyesség. Ám az, amire Vona számít, már nagyon is körvonalazódik. A politikailag kevésbé szalonképes és/vagy rá akár csak részben veszélyt jelentő párttársaktól minél hamarabb szabadulni akar. Így a Jobbikot kormányképes jobboldali erőként kívánja pártválasztásra kínálni a jobboldali és proteszt szavazók számára. Világos az is, hogy a radikálisok egy részének lemorzsolódása mellett egyre több, a Fideszből kiábrándult, de stabil jobboldali szavazóra számít a pártelnök.

Európában nem egy párt ment végig ezen az arculatváltozáson, s korábbi radikális elhajlásaik idővel diszkrét bájjá szelídültek, miközben vonzerejük sok esetben kormánypozícióba is emelte őket. Most épp Ausztriában az egykori Hai­der-párt hasít, és áll államfő-választási győzelem küszöbén. A Jobbik és Vona ettől még messze van. A Fidesz a legújabb közvélemény-kutatások szerint is magasan vezeti a pártnépszerűségi listákat. Ám az is látszik, hogy Vona Gábor Orbán Viktor polgári körétől a mai pártelnökségéig kijárta a hatalom művészetének iskoláját. De maturálása a Jobbik közelgő kongresszusán lesz.”