A néptánc mint diplomáciai erő

„Erdély egy valódi hely? – kérdezte tőlem meglepetten pár külföldi turista az egyik pesti belvárosi folkkocsmában egy péntek éjjel. Már azon is teljesen ledöbbentek, hogy betévednek egy véletlenszerűen kiválasztott kocsmába, és ott élő zenére táncolnak fiatalok. Megkérdezték hát, hogy mi ez. Elmondtam: van egy ilyen mozgalom Magyarországon, sokan táncolnak, és néha lemennek csak úgy, szórakozásból egy folkkocsmába. Természetesen – lódítottam – minden magyar tud táncolni. Valamennyire legalábbis. S még hozzátettem, hogy amit épp bámul, az erdélyi magyar néptánc. Transzszilvánia? Turistáink azt hitték, az csak a mesékben létezik. Megerősítésül hozzátettem, hogy nemrég kapták vissza a Habsburgok a Drakula-kastélyt. A Habsburgok? – jött a hitetlenkedő kérdés, és már láttam, hogy csak még jobban fokoztam kételyeiket a mesebeli Tündérkert létezésével kapcsolatban. Nézd meg a Wikipédián – zártam le a kérdést. A legtöbb turista persze tudja, hogy Erdély létező hely, de szinte minden pénteken betévednek, és csodálkoznak és kérdezősködnek a környéken a bulinegyedben mulató franciák, németek, amerikaiak. Talán ebből is látszik, hogy milyen diplomáciai erő van a néptáncban.

Egy közelmúltbeli alkalommal viszont hivatásos néptáncosokkal beszélgettem egy esti sörözésen. Arra terelődött a szó, hogy mennyire nem ismerik az emberek az olyan társulatok munkáját, mint a Magyar Állami Népi Együttes, a Duna Művészegyüttes vagy a Magyar Nemzeti Táncegyüttes (egykoron Honvéd). Nem csak a repertoárt nem ismerik – azt sem tudják, hogy léteznek. Az meg, hogy mit is jelent »hivatásos néptáncosnak« lenni – többórás próbát napról napra, többhetes őszi külföldi turnét, olyan fizikai igénybevételt, mint egy profi focistáé, és ugyanolyan korai karriervéget a tönkremenő ízületek miatt –, végképp elképzelhetetlen számukra. Pedig e társulatok előadásaira is ugyanolyan természetes módon be lehetne ülni, mint Alföldi vagy Vidnyánszky egy-egy darabjára. Szent Péter esernyője az egyik héten, Naplegenda a másikon. Hatalmas munka folyik ezekben a műhelyekben, rengeteg ember dolgozik egy-egy nagyszerű produkción. (...)

Roger Scruton angol konzervatív filozófus rendszerint megkérdezi, ha hazánkban jár, hogy van-e még táncház. Ha azt hallja, hogy van, megnyugszik. Scruton a modern kultúráról írt kötetecskéjében a kultúra kétféle, máig ható felfogását különíti el a felvilágosodástól kezdődően: Herder és a romantikusok népi, nemzeti kultúráját, amely a néplélek kifejezője, valamint Wilhelm von Humboldt műveltségként felfogott, univerzális magaskultúráját. A herderi kultúrával azonban – tehetjük hozzá – leszámolt az iparosodás és a polgárosodás. Az utolsó időben »felkutatott« és múzeumba gyűjtött tárlat lett, nyomokban még létezik, de a középosztályosodás elsodorta kereteit és életmódját. Ami megmaradt belőle – legalábbis nálunk –, az épp a néptánc és a népzene. Ami viszont, mivel már tudatos választás kérdése és egyfajta szubkultúra lett, valójában a humboldti magasműveltség részévé vált. Ezzel talán egy kicsit meg is haladtuk a népi-urbánus vitát, már ha azt a humboldti és a herderi kultúrafelfogás ellentétének leképeződéseként fogjuk fel – nyilvánvalóan leegyszerűsítő módon. A megoldás: népi is, urbánus is.”