Az új Kaláka-borok

„Amikor Tokajról beszélgetünk, egy ember neve valahogy rengetegszer előkerül, pedig az illető nem borász és nem is erdélyi fejedelem. Sokszor csak az adott gondolatfoszlány származik tőle, tudtunkon kívül, legyen szó akár puttonyszámokról, száraz tokajiak kérdéseiről, az édes borok mindenkori értelmezéséről, dűlőkről, történelmiségről, löszkarakterről, hegyaljai egyesületekről, s mindezek kulturális viszonyairól.

Alkonyi László volt mindmáig az utolsó szakértő, aki a hegyaljai dűlőklasszifikáció feltámasztására kísérletet tett, s talán az egyetlen magyar borszakíró, aki valóban széles körben elismert és sokat idézett. A kultúra, közösség és mindezek egyfajta időtlen rendszerben való értelmezése által rengeteg új értéket és különleges kincset villantott fel a magyar borok körül, melyeket nélküle talán észre sem vettünk volna, noha itt vannak velünk évszázadokon át (s ez nem csupán a Bél Mátyás-féle dűlőbesorolásra vonatkozik).

(...) 

Hamar felismerte, hogy a legtöbb kiaknázatlan, nagy termőhely Tállya környékén van Hegyalján. Itt is alapított birtokot barátaival, megannyi első osztályú dűlő termését vegyszermentesen gondozva. Kényesen ügyel a minimális fenoltartalomra, speciális többmenetes szüreti technikákkal. A 13-as évjárat kirobbanóan friss és makulátlanul tiszta borokat és üzeneteket hozott, Kaláka név alatt (nagyon nehéz volt hozzájutni).

A 14-es évből csak bubis bor lett, de épp a minap debütált a 15-ös szortiment, hat borral a Bortársaságnál (Alkonyi László és Tálos Attila egyébként nagyjából egyszerre kezdett borokkal foglalkozni Magyarországon, csak más módon). Mondhatjuk nyugodtan, hogy az egész szakma nagyon kíváncsian várta a folytatást. A megjelenés napján be is szereztem a borokat, ajtó bezár, telefonok kikapcs, letlive bekapcs, zalto poharak elő.”