Felzárkózás a Nyugathoz: mit tehet a magyar elit?

„1. Magyarország visszatérő álma a Nyugathoz való felzárkózás, de utolsó sikereink immáron száz évesek és az elmúlt huszonöt év egyértelmű kudarc. Évszázadok óta siratjuk Mohácsot, a középkori magyar nagyhatalom végét, és próbálunk visszakerülni a világ fejlett országainak sorába. A hosszú 19. század ebben a tekintetben egyértelmű sikertörténet, szemben a rövid 20. századdal, amely során valódi felzárkózásra nem sok esélyünk volt.

Ezért is különösen fájdalmas az elmúlt 25 év teljesítménye. Bár békében élhettünk, a magunk urai voltunk, sőt, történelmi léptékben is kivételes világgazdasági fellendülés vett minket körül, mégis lemaradtunk először Csehországgal, majd Szlovákiával, végül Lengyelországgal szemben is. Utóbbi különösen intő jel kell, hogy legyen, hisz a legelfogadottabb nemzetközi gazdaságtörténeti adatbázis (Maddison) számai szerint az ezt megelőző 150 évben mindig gazdagabbak voltunk, mint lengyel barátaink.

Önmagának hazudik, aki azt gondolja, hogy ez elsősorban az elmúlt öt év következménye. A 2010-ben meghirdetett anakronisztikus forradalomnak is meglesz majd a böjtje, nem is kicsi, de az EU pénzek vakító csillogása jó néhány évig elrejti még, hogy zsákutcában rohanunk előre. Az a leszakadás viszont, amit most érzékelünk, az a nyolcvanas években elindult, majd a rendszerváltozás hibáival tetézett út eredménye. A kudarcok azonban nem szabad, hogy kedvünket szegjék.

Ne higgyünk a középszerűséget megideologizálóknak! A felzárkózás igenis lehetséges. Mindenképpen jobb helyzetben vagyunk például, mint a Malajziából kitaszított, erőforrások és önálló identitás nélkül álló Szingapúr volt 1965-ben, vagy az akkor még Európa egyik legszegényebb országának számító Írország 1969-ben. Ha nekik sikerült, akkor mi sem vagyunk örök kullogásra kárhoztatva: lehetünk mi is fejlett ország. (…)

4. A féltudású elit azért hiteltelenedett el, mert a járadékvadászatot tette modus operandijává és ezzel a teljesítmény helyett a hatalmi, illetve pártpolitikai szempontok váltak rendező elvévé. Így viszont megkülönböztethetetlenné vált a politikától, és a rezsim bukása őket is maga alá temette.

Mindkét nagy rendszerváltó párt, az MDF és az SZDSZ, elitpártok voltak, amelyek az akkori tudáselit szemszögéből, előítéleteivel szemlélték az ország problémáit. Ezzel az eliten belüli választóvonalak és ellentétek nagyon korán pártpolitikai kérdéssé lényegültek át. Ráadásul e helyzet lehetővé tette, hogy az elit megannyi tagja saját maga és barátai megélhetését a pártpolitika segítségével biztosítsa, méghozzá korábban nem látott színvonalon. Ez az ún. járadékvadászat (az államtól szerzett, meg nem szolgált jövedelem lefölözése) nagyon gyorsan normává vált az eliten belül, miközben nem volt szinte semmilyen ösztönző az államtól való nagyobb távolságtartásra. Amikor az elitpártoktól a hatalmat a két néppárt, az MSZP és a Fidesz átvette, már egy, a politikától részben függő elitet kaptak ajándékba.

Közben elsősorban külföldieknek privatizáltuk a magyar gazdaság döntő többségét. Ezzel egyrészt kizártuk annak lehetőségét, hogy a szellemi elit finanszírozásában hazai alternatívája lehessen az államnak, így az elit kontrollja lehessen a hatalomnak. Másrészt néhány szerencsés kivételtől eltekintve, évtizedekre előre középvállalkozói létre kárhoztattuk az (gazdasági) értékteremtésre fókuszáló tulajdonosi elitet és a továbbra is óriási összegeket mozgató államot tettük a meggazdagodás szinte egyetlen lehetséges forrásává. Így viszont az állam nemcsak a kulturális elit, de az üzleti elit legfontosabb finanszírozója is lett.”