„Töprengésre inkább csak az késztetheti az egyszerű polgárt, hogy mit tehetett vajon a Schmitt Pál-i erényeket bőségesen csillogtató Áder János, amivel elpuskázta az újraválasztási esélyeit. Lojalitásból ugyanúgy nem volt hiány nála, mint megalkuvásból: a mélypont talán a parlamenti felhatalmazás nélkül született Orbán–Putyin-atompaktum aláírása volt (ami éppen az ő szignójával vált nemzetközi szerződéssé, az elnök viszont azzal a felkiáltással kanyarította rá a nevét, hogy a népnek itt úgysincs beleszólása, hiszen nemzetközi szerződésről van szó, így a népszavazás nem opció), de a házszabályellenesen elfogadott földtörvény átengedése miatt is lenne szégyenkeznivalója, ha gyakorló katolikusként politikai ügyekben is megszólalna olykor a lelkiismerete. A bűnlajstroma viszont – már a miniszterelnök szemszögéből nézve – meglehetősen szellős: főbenjáró vétekként most csak az tudnánk említeni, hogy elindította a folyamatot, amelynek végén az MNB-alapítványok információinak titkosítása lehetetlenné vált, kiborultak a szekrényből a jól tartott rokonok, amiből kétségtelenül kínos kormányzati vesszőfutás kerekedett, de hát sebaj, a köztársasági elnök feladata mégiscsak az államszervezet demokratikus működése (és nem a kormányoldal népszerűsége) fölötti őrködés lenne. Gondolnánk mi.
Egy dal kívánkozik ide a végére, a Sziámitól a Száz bolha: nem csak az derül ki belőle, hogy százból ha egyszer, az már nagyon (márpedig százból egyszer azért Áder is oda-odavert a NER-nek), hanem az is, hogy nem elég egyszerűen jónak lenni; elég jónak kell lenni, és azt, hogy ki jó eléggé, egyedül a bolhacirkusz-igazgató döntheti el.”