A borászok borásza

„A nem annyira hozzáértő, mint amennyire szemtelen píárosok némelyike még napjainkban sem átall kampányt építeni egy ezüstre vagy egy bronzra. Lelke rajta.

Na igen, lehet, hogy a mindenki tudja felütéssel túlzásba estem – hiszen a piac ismerői állítják, van még marketingértékük a legismertebb elismeréseknek ma is. Attól, hogy nekem tényleg fogalmam sincs, legutóbb ki lett az év bortermelője, csak meglódulhattak az eladásai, ha kevésbé is, mint Bock Józseféi 1997-ben.

Hogy mindez a borászok borászára is vonatkozik-e, pláne nem tudom. De ennek legalább van tartalma és értelme. Itt mégiscsak az asztalra egyet-mást letett termelők választják ki maguk közül a legérdemesebbet, és az eddigi borászok borászának egyikére sem legyinthettek a szubkultúra kényes szereplői sem. A 2007-ben életre hívott díjat tizedszer osztották ki az idén, és a névsort végigfutva az is látszik, milyen tendenciák formálták ezt a világot mostanában. Látszik tehát többek közt, hogy Tokaj tényleg az ország első számú borvidéke lett, hogy az úgynevezett kézművesek felemelkedtek, hogy a vörösösök háttérbe szorultak. Ez is csak egy tükör. Nem az ágazat egészéé – semmit sem mond például az irdatlan sok rozéról, amely lefolyik a torkokon –, de egy fontos részéé mindenképpen. Igen, fontos részéé: senki sem vitathatja el a Szepsy István vagy a Lőrincz György által a kultúránk egészéhez hozzáadott értékek jelentőségét.

A jubileumi borászok borásza Bacsó András lett. Negyedik tokajiként, megérdemelten. Az általa több mint húsz éve vezetett tolcsvai Tokaj Oremus a világ legmenőbb édes boros vidékének egyik legtöbbre hivatott borászata. Ahol a kezdetek óta csak a minőség számít, és ahol a hagyomány és a korszerűség kéz a kézben jár. Aki megfordult már a hipermodern feldolgozóban és a sok évszázados érlelőpincében, annak nem kell magyaráznom, miről beszélek. Máshogy nem érdemes: vigyázni mindenre, ami érték, de menni is előre szakadatlanul.”