Mi lett veled, Európa?

„A teremtőképesség, a tehetség, az újrakezdés képessége és a saját korlátokból való kilépés alkotja Európa lelkét. A múlt században azt tanúsította az emberiség előtt, hogy lehetséges az újrakezdés: a tragikus összeütközések esztendei után, melyek a legszörnyűbb világháborúban csúcsosodtak ki, egy előzmények nélküli újdonság támadt a történelmében, Isten kegyelme által. A háborús romhalmaz hamvai sem tudták kioltani a reménységet és az alapító atyák szívében ott izzott az európai terv. Ők tették le a béke bástyájának és az egyes államok által épített háznak az alapjait, nem utasítás révén, hanem a közjó szabad választása által. Európa, megannyi megosztottság után, végre önmagára talált és elkezdte építeni a házát.  (...)

Európa a népek családjaként mindjobban kibővült, de mostanában úgy tűnik, hogy egyre kevésbé érzi sajátjának a közös otthon falait, amelyeket olykor az atyák felvilágosult tervétől eltérve húztak fel. Az egység újdonságának a légköre egyre inkább kihunyóban van és mi – itt Ferenc pápa Európa nevében fogalmazott – az egykori terv gyermekei engedünk az önzésünknek, a saját hasznunkat nézzük és sajátos kerítések építésére gondolunk. Mindazonáltal a belenyugvás és a fáradtság nem tartozik Európa lelkületéhez, ugyanis a nehézségek az egység erőteljes motorjaivá válhatnak. (...)

Európa nagymama lett, elfáradt és megöregedett, nem termékeny és nem életerős már, és hogy nagy eszméi, melyek Európát egykor megmozgatták és ösztönözték, mára elvesztették vonzerejüket: Úgy tűnik, hogy Európa elhagyta alkotó- és teremtőképességét. Inkább arra hajlik, hogy területeket biztosítson, lövészárkokkal veszi körül magát, ahelyett hogy új erőket teremtene a társadalomban, melyek képesek mozgósítani annak összes rétegét és szereplőit”. (...)

Mi lett veled, humanista Európa, az emberi jogok, a demokrácia, a szabadság védelmezője? Mi történt veled Európa, költők, filozófusok, művészek, zenészek és irodalmárok földje? Népek és nemzetek anyja, aki meg tudta védeni testvérei emberi méltóságát? (...)

Értelmemmel és szívemmel, reménnyel és hiú nosztalgiák nélkül, mint egy gyermek, aki Európában, mint anyában, ismét megtalálja életének és hitének gyökerét, egy új európai humanizmusról álmodom, a humanizáció állandó előrehaladásáról, amelyhez szükség van emlékezetre, bátorságra, egészséges és emberi utópiára. Fiatal Európáról álmodok, amely képes még rá, hogy anya legyen, aki gondozza gyermekét, aki testvérként segíti a szegényeket, a befogadást keresőket. Olyan Európáról, amely érvényre juttatja a betegeket és időseket, hogy ne legyenek leselejtezve. Olyan Európáról, amelyben migránsnak lenni nem bűntény, hanem felhívás egy nagyobb elkötelezettségre az egész emberi lény méltóságával, ahol a fiatalok a becsületesség tiszta levegőjét szívják be, szeretik a kultúra és az egyszerű élet szépségeit, amelyet még nem szennyeztek be a fogyasztói társadalom véget nem érő szükségletei, ahol megházasodni és gyermekeket nevelni felelősség és nagy öröm, nem pedig probléma a munkanélküliség miatt. A családok Európájáról álmodok, amelyben a politikák inkább a gyermekek születésére összpontosítanak, mintsem a javak növekedésére. Olyan Európáról, amely előmozdítja és védelmezi mindenki jogait, anélkül, hogy elfeledné mindenki iránti kötelességeit. Olyan Európáról, amelyről nem lehet elmondani, hogy utolsó utópiája az emberi jogokra irányuló elkötelezettsége volt.”