3. Miért szorítom ki a radikálisokat?
A jelenlegi elnökségből együtt kívánok továbbra is dolgozni Sneider Tamással, Volner Jánossal és Z. Kárpát Dániellel. Ők radikálisak vagy nem? Ezt ki dönti el? Mit jelent egyáltalán ez a szó? Érdekesség, amikor néhány hónapja pont ezzel a három emberrel közöltem, hogy a frakcióelnökséget szeretném átalakítani, és szeretnék ott vérfrissítést, akkor ugyan nem esett jól nekik, de sem ellenkampányba nem kezdtek, sem a sajtó elé nem szaladtak, sem toborzásba nem kezdtek az elégedetlenek között. Elfogadták. Pedig megalázva érezték magukat. Ezzel is bizonyították, ha kell, képesek hátralépni, és aki erre képes, valójában az alkalmas arra, hogy előre is lépjen, és mások sorsáról döntsön. Nagyon vicces, hogy akkor a sajtó azt írta: Vona kiszorította a radikálisokat a frakcióelnökségből. Most éppen ők azok, akikkel az országos elnökségben együtt kívánok dolgozni. Most akkor ki is a radikális?
4. A tagságtól elveszem a döntés jogát?
A tagságnak a taggyűléseken joga van alelnökjelölteket állítani, majd a Kongresszuson megszavazni azokat. Én a két esemény között tudom megnevezni azokat, akikről szavazni lehet. Aztán őket vagy támogatják a küldöttek, vagy nem. De arról kevesebbet beszélünk, hogy a Kongresszus elnököt is választ. Ezen a megmérettetésen szívesen indulok. De nem mindenáron. Itt és most nem én ragaszkodom a pozíciómhoz. Az elnökséggel járó felelősséget ebben a sorsdöntő két évben akkor tudom vállalni, ha biztos lehetek abban, a mellettem dolgozók ugyanarra húzzák a szekeret, amerre én, és ha a pártom is ugyanezt akarja. Egy széttartó vezetőséggel, bizalmi válsággal nem lehet működtetni egy elnökséget, pláne nem sikerre vinni egy választási küzdelmet. Az elmúlt két nap jól megmutatta, ez mostanra egy széttartó elnökséggé vált. Akkor tudom tehát vállalni a jelöltséget, ha bizalmi légkör vesz körül, ha a néppárti stratégiát, aminek a sikerében hiszek, mindannyian és ugyanolyan hittel képviseljük. Ha nem? Semmi baj. Akkor levonom a konzekvenciát. Rosszul fog esni, megalázva érzem majd magam. 10 év alatt a vezetésemmel lett a Jobbik egy nulla százalékos pártból a legerősebb ellenzéki erő, a Fidesz kihívója. Nehéz lesz elfogadni, hogy épp a célegyenesben parancsol hátrébb egy felsőbb akarat. De mégis elfogadom majd. Sem a sajtóhoz nem szaladok, sem elégedetlenkedni nem kezdek. Nem fogok kapaszkodni az elnöki székbe. Teszem a dolgomat, csak már nem a Jobbik elnökeként. Ellenben, ha látom azt, hogy az előttünk álló két éves küzdelembe van értelme belevágni, ha megvan a szükséges egység és akarat a kormányváltás elérésére, akkor büszkén és tisztelettel vállalom az elnökjelöltséget.