Gerillafolk: utcára, metróba a néptánccal!

„Jaj de szépen néznek minket,
áldja meg az Isten őket!”

A metrón is tolták a kalotaszegi legényest április elején a táncháztalálkozóról a folkkocsmákba tartó legények, a leányok pedig fennhangon énekeltek egy másik videó tanulsága szerint. Időről időre felbukkan a hír: buszon járt valaki pontozót, a zenészek nem rakták be tokjába a hangszerüket a villamoson, moldvaiztak a vonaton (azt mondjuk megnézném…) a magukkal nem bíró táncosok.

Tekintve, hogy már egy kalap viselését is megbámulják a tömegközlekedésben, képzelem, mennyire meglepődhettek a kettes metró utasai késő este. Ha valaki hangoskodik, az akkor általában részeg (ez mondjuk a táncosoktól sem áll távol), valami idétlen lakodalmas hiphopot hallgat a kihangosított telefonján vagy focidrukker, aki társaival ugrálva próbálja a kocsit leugrasztani a sínről. Semmi bajom a drukkerekkel, sem a kapatos mulatozókkal (a kihangosított telefont viszont megetetném a gazdájával), de mégiscsak felemelőbb élmény nótázó-táncoló ifjakkal együtt utazni.

Ha az egyszeri magyar véletlenül olyan esküvőre, házibuliba keveredik, ahol még zenészek is vannak, tuti kedve támad dalolni – ám a Száz forintnak ötven a felénél nem jut tovább. Pedig nincs katartikusabb élmény, mint összefogódzkodva énekelni éjjel kettő-három körül – vagy akár hajnalban – a kalotaszegi hajnalikat és a mezőségi népdalok melankolikusabbjait.

Mindez nem pusztán régi, poros ereklyék antikvárius őrzése. A népzenei lemezeket és a néptáncos produkciókat is az tudja értékelni igazán, aki tudja, milyen csinálni. Az agrárvilág számos, népdalokban megjelenő jellemzője ma már nem része életünknek, ám a népdalok szerelmi lírája és az egyéni keserűséget, rossz sorsot megéneklő sorai ma is mélyen meg tudják érinteni az embert. Hogy „kívül égek, kívül égek, belül fázom”, azt minden további nélkül is meg tudjuk érteni. Láttam én már, hogy a szerelmesek közti távolságot megéneklő dalt milyen beleéléssel fújta valaki, akinek épp pár országgal odébb volt ösztöndíjas a kedvese.

Erdő, erdő, erdő, erdő, de kerek vagy
Édes rózsám, édes rózsám, de messze vagy
Ha az erdőt levághatnám, édes rózsám megláthatnám
Aj-lala-la-lala-la-lala-lala-la

Kívül égek, kívül égek, belül fázom
De messze vagy, de messze vagy, édes párom
Küldj messziről vígasztalást, tudom, hogy te sem szeretsz mást
Aj-lala-la...

És láttam olyat, aki egyszer csak keservesen sírva fakadt egy „szakítós” népdal közben. Lehet, hogy a magyar népdalok „búsongósak”, legalábbis egy jó részük, de épp ez a búsongás az, ami segíti a lelki megtisztulást. A duhaj nótákkal meg az szokott a baj lenni, hogy túlságosan felszínesek és kávéháziak… pedig mekkorát lehet rájuk mulatni!

A Fölszállott a páva óta egyre szélesebb az érdeklődés a néptánc iránt. A gyerekpáva miatt tömegével jelentkeznek a kicsik a tanfolyamokra. A táncház-mozgalom olyasvalami volt évtizedeken át, ami a kívülálló számára láthatatlan tevékenységet folytatott. Tudta, hogy létezik, hagyományt őriz és ennyi. Amikor az Almássy téri táncház átkerült a Gödörbe, akkorsokan rácsodálkoztak – főleg a külföldi turisták, akik tátott szájjal fotózták a táncosokat a „kirakatban”. Aztán jött a Páva. A csendben dolgozó, mulató mozgalom, aminek talán százezer „tagja” is van, ha nem több, kicsit napvilágra került. Kiderült, hogy amúgy a szomszéd, az osztálytársunk, a rokonunk, a munkatársunk is táncol valahol, együttesben vagy folkkocsmában, mindegy.

Miközben az adatközlők kihalásán siránkozunk, évtizedről évtizedre „utolsó órát” élünk meg, rengeteg frissen végzett népzenész kerül ki a Zeneakadémiáról, meg amúgy autodidakta módon is sokan képzik magukat.

Mint annak idején írtam a Jobbklikken: (akármit: néptáncot, salsát, keringőt) táncolni premodern extázis, azon kevés kulturális-művészeti területek egyike, ahol testtel-lélekkel be tudunk vonódni az alkotás pillanatába. Együtt alkotunk. Használati zene, használati tánc, de mégis művészet; nem l'art pour l'art, épp ettől teljesebb. A festménynézegetés, regényolvasás is beszippanthat persze; de talán nem szorul magyarázatra, hogy a tánchoz képest ezek esetében kívülálló műélvezők, „kultúrafogyasztók” vagyunk. Évtizedekkel ezelőtt a Kolozsvár környéki, kalotaszegi, mezőségi falvakból a városba érkezett cselédlányok és fiúk egy-egy utcán, téren gyűltek össze a vasárnapi táncra. Ha nem volt zenész, némán táncoltak. Annak ellenére, hogy mindenki csak a saját faluja, tájegysége táncát tudta, mégis sikerrel hangolódtak egymásra.

Ma is szemtanúi vagyunk időnként, hogy a köztereken, aluljárókban fiatal népzenészek húzzák a muzsikát. Néha-néha még az is előfordul, hogy egy arra járó táncos legényest kér és eljár pár pontot. Ha szerencséjére táncos hölggyel sétál arra, akkor akár egy páros táncot is eljárnak pár percben. Látni kellene ilyenkor a járó-kelők tekintetét!

Lehetne ebből mozgalmat csinálni: gyakrabban táncra perdülni a köztereken. Szervezést igényel, egy-egy néptánc-flashmob van is időnként, például a Táncház napja környékén. Mennyire nagyszerű volna gyakrabban látni ilyet!

Ki a néptánccal a közterekre, be az aluljárókba! Ne csak indiánok és szintetizátorosok legyenek kint, hanem a táncház-mozgalom is! Legyen megszokott az utcai néptánc, mint Dél-Amerikában az utcai tangó!