Segédápolónak álltam – 1. nap

„Pénteken reggel megkezdtem az egy hónapos kórházi munkát. A belgyógyászaton, ahol segédápoló vagyok, szinte kizárólag idős bácsik és nénik fekszenek, többen sajnos a végstádium állapotában, magatehetetlenül. Többen vannak, akiket nem látogatnak vagy csak ritkán, akiknek az ágyon és a pizsamán kívül nincs bent semmi. Az ágy melletti kisasztal üres. Nincs tányér, pohár, evőeszköz, nincs WC papír. Aki mostanában volt kórház közelében, tudja, ezeket ott senki nem kap csak úgy. A nővérek sem.

A reggeli kiosztása közben vajazom a kenyeret, az egyik nővértől kérdezem, hogy hova rakjam a kész »szendvicset«, amin egy szinte felismerhetetlen eredetű felvágott volt. Nem tudom sehova rakni – mondja. A kezemből adom az idős bácsi kezébe: jó étvágyat! Szégyellem magam, hogy így kell ennie. Később kérdeztem a főnővért, nincs-e bent legalább szalvéta, mire felnézett keserűen mosolyogva: idejét sem tudja, az mikor volt itt utoljára. 

Ő az egyébként, aki bámulatosan zsonglőrködik a havi kb. 260 ezer forinttal, amit a komplett kardiológiai osztály kap eszközökre egy hónapra, hogy a részleg működőképes maradjon. Még egyszer: 260 ezer forint egy hónapra. Kevesebb, mint amennyit Lázár János a milánói hotelszobájára költött egyetlen éjszaka. Mivel pénteken április 1-je volt, azaz a hónap első napja, így az osztályon meg kellett rendelni az egy hónapra való eszközöket. A fő kérdés az volt, hogy miből rendeljenek kevesebbet, mint amennyi kell: pészméker elektródából, széklettartályból, pelenkából vagy gumikesztyűből. Mindenre nem telik. Ügyesen kell tervezni, mert, ha kifogy, 2-3 nap, amíg valahonnan kérnek még pénzt és leszállítják. Addig nincs vizsgálat. A gumikesztyűvel spórolunk, mondta az egyik nővér. Ezzel nem a betegeket, hanem magunkat veszélyeztetjük egy vizsgálatnál, de hát ez van, tette hozzá. A múltkor el is kapott egy fertőzést, 2 hétig otthon volt.

A nővérhiány tarthatatlan. Az osztályon ketten vannak egyszerre 12 órában közel 20 betegre. Egyikük 3 év után 90 ezer forintot keres, ő 8 éves kora óta ápoló akar lenni. A másik 32 év ápolói munka után 140 ezret. Ebből minden hónapban befizetik a kötelező kamarai tagságit, majdnem ezer forintot, amiért cserébe emaileket kapnak kedvezményes színházi előadásokról. A szabadidejükben kötelező különböző »szakmai« előadásokon részt venniük saját költségen, különben nem szedik össze a havi kötelező 6 (vagy nem tudom mennyi) pontot, és nem dolgozhatnak. Ők. Értitek, nem megköszöni nekik a kormány, hogy ilyen körülmények között is kitartanak akkor, amikor semmire nem becsülik őket, hanem »nem dolgozhatnak«, ha nincs meg a pont. 

Ezek az ápolók reggel 6-kor lemennek a nővéröltözőbe átöltözni. Utána néha kisöprik az aznap leomlott vakolatot a szekrényükből, ne szálljon fel a por a ruhára. Indul a műszak, én 7 után érkezem, ők akkor már nyakig benne a munkában. 11-kor ránézek az órára, ők még nem ültek le egy percre sem. Emberfeletti, ahogy bírják mindennap 12 órán át. De egyikük sem panaszkodik. Illetve de: az a legrosszabb, hogy nincs egy percünk se a betegekkel beszélgetni, mert állandóan rohanunk. Nincs egy perc elmondani, hogy ne féljenek, minden rendben lesz, nem fáj a vizsgálat, meggyógyulnak. Ez hiányzik a legjobban, mondták egymástól függetlenül. Többen vidékre járnak haza, este 10, mire leszállnak a vonatról. A hajnali 4 órással vissza. 

És te mivel foglalkozol, amikor nem itt vagy? - kérdezik tőlem. Megkönnyebbülök, nem tudják, ki vagyok, nincs patyomkin nővérkedés, nincs elhallgatás, nincs VIP hónap. Csak a nővérek és a betegek vannak. »Most ne gyere be, mert a bácsinak kötést cserélünk a fekélyes lábán Ezt inkább ne nézd!« Megyek, gondoltam, majd kijövök, ha rosszul leszek. Rosszul lettem. A sebet nem láttam, csak a levetett kötszert. Attól. Néztem a fiatal nővér arcát, ő is megfogja egy pillanatra az éjjeli szekrényt. »Tudod az a baj, hogy a fekélynek van egy jellegzetes édes szaga, amit nem bírok.« De hát muszáj. A másik nővér arca meg se rezzen. »Igyekszem, hogy ne fájjon« – mondogatja a bácsinak. De fáj. 

Kijövünk, én szörnyülködöm, ők mosolyognak. Majd talán megszokod, mondják. De nem baj, ha nem. Az egyik szobában a néninek viszont szalmonella van a vizeletében. De ott hogy? Onnan nem is mutatható ki. Újabb vizsgálat. Kesztyűk le-föl. Közben ambuláns beteg kint, mellkasi fájdalom, EKG kell. Szapora léptek. »Csókolom, kicsit hideg lesz, ne tessék megijedni. Készen is vagyunk.« Vissza a többi szobába.

Gyógyszerek már mindenkinek kiosztva, betegek átszállítva, jönnek újak. Nincs idő leülni. 

Nincs több nővér, nincsenek eszközök, nincs pénz. Kitartás van. A nővérek kitartása. 

Megyek el, gondolkozom: hol van a Balog? Igazából miért nem ő van itt? Hogy is mondta? Egy kis szeretettel meg odafigyeléssel pótolható a pénzhiány. Gondolom, ha beteg, ő is szeretetet vesz be gyógyszer helyett. A kormánynál megint a pökhendiség nemtörődömség csúcsra járatva. Vissza kell tenni a 400 milliárd forintot az egészségügybe, nincs más. A dolgozókat nem lehet nem megbecsülni! Ezt a munkát ennyiért nem lehet elvégezni! Egyszerűen nem. Csak miattuk áll a rendszer. Hétfő reggel folytatom a munkát.”