A Vs-paradoxon: közpénzből feltárt közügyek?

„Pályafutásom alatt jó párszor, több orgánumnál is megesett, hogy a főnökségi, vezetői szintű publikációs korlátozás vagy csonkítás, továbbá általam inkorrektnek vélelmezett szerkesztői bánásmód okán először tiltakoztam, utána pedig annak eredménytelensége miatt távozni kényszerültem arról a helyről. A saját káromon döbbenve rá, mennyire tehetetlen, eszköztelen és kiszolgáltatott a főnökeivel szembekerült újságíró. (Főleg, ha egyedül kénytelen távozni, nem számíthat a kollégák szolidaritására sem.)

A vezető ugyanis legritkább esetben fogja beismerni, hogy itt cenzúráról vagy az újságíró beleegyezése nélküli önkényes, hatalmi szóval zajló szerkesztői vagy kiadói döntésfolyamatról van szó. Önmaguknak és az “áldozatuknak” egyaránt megmagyarázzák, hogy amit csináltak, szakmailag védhető, csupán a beosztott sértődékeny, túlérzékeny, nem tudja átlátni a felsőbb szempontokat.

Egyszer odáig jutottam mérgemben, hogy az összes ilyen negatív szerkesztőségi élményemet leírtam. Névvel, címmel, konkrétumokkal, s elhatároztam, hogy közzéteszem. Végül az tartott vissza a dologtól, hogy ezeket a belső konfliktusokat az átlagolvasó nem értené, az egész csupán egy sértett ember panaszkodásának tűnne. Valóban, a belterjes nézeteltérések publikussá tételének legfőbb gátja, hogy a célközönség nem ismeri eme ügyeket, s legtöbbször nem is kíváncsi rájuk. Az utcára került sajtómunkás így nemigen tud mit csinálni. A nyilvánosságból élő kiadóvállalatok önmaguk kényes belső folyamatainál ugyanúgy (vagy akár még inkább) nem kedvelik a publicitást, mint az általuk leleplezett kormányok, pártok vagy cégek.

Érdemes hozzátenni: ezek a sajtóvezetők, szerkesztőségi főnökök, akikkel úgy összekülönböztem, hogy évek óta nem állunk szóba egymással, világnézetileg tulajdonképp egész közel álltak hozzám. Nagyon is hasonlóképp gondolkodtunk. Ennek dacára olyan súlyos konfliktus lett köztünk, amit nem tudtam rendezni. El lehet hát képzelni, milyen feszültség lehet ott, ahol újságíró és kiadó világnézeti tekintetben eltérő oldalon áll. Mi több: ama oldaltól kap pénzt, amelyet egyébként elszámoltatni és leleplezni szeretne. Vagy csak szimplán jól kiröhögni, gúnyosan írni róla.

Ideig-óráig vagy akár huzamosabb ideig működhet persze effajta bizarr társbérlet. Főleg, hogy a szűkül a médiapiac, így az egzisztenciálisan kiszolgáltatott zsurnaliszták tűrnek, félrenéznek, a megélhetés okán hallgatnak. De az ilyesféle látszatidillnek előbb-utóbb sírás lesz a vége, mert egyik-másik kolléga úgyis kiborítja a bilit, Nyilván a vs.hu állományában lévő pályatársak is sejtik: a meccs ezzel a közleménnyel nincs lejátszva, a dolog koránt sincs elintézve. S felálltak, vették a kalapjukat. Jól tették…”