Gumicsont

„Hát nem. Orbán és rendszere csak tünet. Csúnya, ijesztő, figyelmeztető. És persze a tüneteket kezelni kell, mert a tünetek súlyosbodásába fogunk beledögleni. De a gumicsontozással éppen azt hárítjuk el magunktól, hogy betegek vagyunk. Mélyen, nagyon. Ha nem vesszük észre, hogy a gumicsontok mind valós problémákra reflektálnak, hogy gumicsontvázakká, gumicsontváz-hordákká állnak össze, akkor szépen újratermeljük majd az Orbán-rezsimet, más néven, netán más eszközökkel. Mint ahogy maga az Orbán-rezsim is reciklált amalgám, a történelem szemétdombjáról összeguberált himihumi. Veszélyes hulladék, gyatra vegykonyhákban kikevert addiktív dizájner drog.

Persze az is meglehet, az egész Orbán-kormány, a tálibjaival, ellenzékeivel, nácijaival, kastélyaival, jacuzzijaival és borzparókás-kacsavalag-frizurás szürke eminenciásaival együtt egy átfogó, totális, ontológiai léptékű gumicsont. Arról akarják elterelni a figyelmünket, hogy a világegyetem még tágul ugyan (bizony, még Brooklyn és Felcsút is!), de előbb-utóbb megint szűkülni fog; hogy mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe; hogy tele van a föld bévülről kukacokkal; hogy a kierőszakolt szex, a fajfenntartás zsarnok ösztöne mögött mindig ott leskel a személyes vég. Mert amíg a halálbüntetés barbár ötletén rugódozunk, addig sem gondolunk a halálra. Amíg az unokák szülésének furcsaságain álmélkodunk, nem törődünk az elmúlással. Amíg napi rendszerességgel kapjuk az instant, carpe diem-hülyeségeket, addig nincs időnk a memento mori nagy, sárga borzongására, és miközben a kormányzati papírtrombiták harsányan rikoltanak a fülünkbe, alig halljuk az enyészet szelének fekete fúvását.”