„Egy elhárítás dolga mindenkor, mindenhol és minden körülmények között az, hogy megakadályozza idegen kémek tevékenységét az országhatárokon belül. Ez a történelmi kihívás a belga szolgálatoknak is. Mindenkit kötelesek elkapni és mindenkivel szemben – legyen az barát, ellenérdekű, vagy ellenség – el kell járniuk. Diplomatafedéssel dolgozó kém realizálása esetén ki kell utasítania őt Belgium területéről.
Ez a normarend. De nem Brüsszelben! Történt ugyanis, hogy a titkosszolgálati Bábelben az érdekérvényesítés okán egyes – a belgákkal baráti – szövetséges szolgálatok nem kértek a belga elhárítás érdemi munkájából. Nyomatékosították, hogy a hírszerzések jelenlétükkel nem fogják sérteni Belgium érdekeit, mert az unió a célpont, a felderítésük iránya. Felmentést kértek az elhárítási kategória alól, bármit is tesznek.
A belga védelmi erőket – utasításra – így kapcsolták takarékra. A szóbeli megállapodást követően nem kellett maximális fordulaton járatni a belga elhárítást. Elvetették az egyébként indokolt technikai fejlesztéseket, visszavettek a túlzott fizikai jelenlétből. A társszolgálatok garanciát vállaltak Belgium biztonságáért és védelméért az idegen behatolással szemben; a bekövetkezett tragikus támadás után mégis csak a belga szolgálatok felelősségét firtatták a merényletekért.
Részben jogosan, hisz a brüsszeli védelmi rendszerek felszámolták magukat az utóbbi évtizedekben, éberségük lankadt, fejlesztéseiket elhanyagolták, és költségkímélés okán létszámot sem bővítettek. Egyszóval megtagadták esküjüket. A szövetségesi barátság oltárán feláldozták szakmai hitelüket, és persze saját országuk sérthetetlenségét.”