A pótlólagos forradalom

„Sajnos Magyarországon egyikről sem tudjuk, mi fán terem. Az állampolgári nevelést nagy ívben elkerülő magyar politika és társadalom az elmúlt 25 évben ugyanolyan atomizált maradt, mint amilyen a demokrácia indulásánál volt, s amiről például Hankiss Elemér is írt már a 80-as években. Holott a társadalmi kohézió fontosságára nyugati gondolkodók már a 90-es évek első felében felhívták a demokratizálódó kelet-közép-európai országok érintettjeinek figyelmét. Nagyjából hasztalanul: sem a nevelés, sem az erre épülő kohézió megteremtésének igénye nem került nálunk az érdeklődés homlokterébe. Ezzel Magyarország – talán tudatában sem lévén a dolognak – »önként és dalolva« mondott le az egyik legkomolyabb nyugat-európai modernizációs erőforrásról, arról, hogy az egész társadalomnak tudatossá kell válnia ahhoz, hogy élni tudjon a liberális demokrácia adta erőforrásokkal.

Ha a társadalom jelentős része (mert senki sem szocializálja erre) alig részesedik a szabadság értékeiből, a demokrácia – hiába szeretné a politikai osztály – nem lesz fejlődőképes, és megreked. A fejlődésképtelenség nem abból adódik, hogy ne lennének meg az úgy-ahogy működő demokratikus, sőt liberális alapintézmények, hanem abból, hogy nincs elegendő együttműködés a járulékos intézmények létrehozatalára. Ez esetben pedig az egész oktatási rendszer nem tesz mást, mint konzerválja az atomizált, a liberális demokráciához alig kötődő állampolgári népességet. S bizony ebben a kockás ingesek forradalmi hevülete sem biztos, hogy érdemi változást hoz majd.”