A NER-ről és Czeizel Barbara kinevezéséről

„Nem járok dohányboltba. Egyszer ez komoly gondot okozott a működésemben, ugyanis jegy nélkül meg nem szállok fel a buszra. Megálltam a küszöbön, és onnan kérdeztem meg, van-e buszjegyük. Hála az Égnek, nem volt – nem kellett megszegnem a saját magam alkotta szabályt. Próbálkoztam tovább, de még a buszsofőr sem tudott adni. Elkönyveltem azt egy ilyen estének. Amiért ezt megírom, az éppen az, mert kerülök minden kétharmad által létrehozott szörnyszülöttet, és azt, hogy bármilyen szerepet játszanak az életemben. Azt gondolom, ez egy állampolgár feladata, aki megtapasztalta – és megtanulta – mit jelent egy nyugati demokrácia. Mit jelent, hogy velem a hatalom nem tehet meg akármit. Ha valamiért érdemes hazajönni (szemben ezzel a pocsék, ostoba és nevetséges „gyere haza fiatal” programmal), akkor az, hogy az ember azért küzdjön, hogy ebben az országban az emberek újból szabad levegőt szívhassanak.

Ez a kormány tele van inkompetens, piaci versenyben saját lábán állni képtelen szerencsétlenekkel. Sokan vannak köztük, akik nagyon nem szerencsétlenek, csak épp az életben nem volt céljuk tenni ezért a társadalomért. Ott vannak még a szervilis kiszolgáló személyzet tagjai, és a folyosón özönlenek a rendszerben gondolkodni képtelen emberek, akiknek mindegy, de »jól néz ki a névjegykártyájuk« – ez számít. Gyűlölködni viszont kiválóan tudnak – elég csak a veszprémi képviselőnőre gondolni, aki kamionnal hajtana át a menekülteken. Tele van olyan emberekkel a Fidesz, akik egyik nap mondanak valamit, aztán a másik napon az ellenkezőjét teszik. Bővelkednek a pozícióbirtoklók közt olyanok, akik azt sem szűrik ki, ha a kezükbe olyan anyagot adtak, amit egy elsős joghallgató szégyellne kiadni a kezéből – nem beszélve a gazdaság állapotáért felelős szervekről, amelyek vezetőit már a gimiben közgázt tanuló srácok lepipálnák.

Az emberek ordítani tudnának. Sokan ezt is teszik – vagy csak némán állnak ötvenezred magukkal a Kossuth téren, a hideg, szakadó esőben. Mert ezt jelenti ma, Magyarországon gerincesnek lenni. Hogy a sajátjaimért, azért a célért, amire feltettem az életem, kiállok. És mindenekfelett kiállok.

Mert lett nekünk egy olyan kormányunk, amely minden elemében azt üzeni, hogy ebben az országban nem biztonságos tüntetni. Egy olyan országunk, ahol a Szabadság-hídról éppen olyan testtartásban toloncolnak el egy ártatlan, demokráciáért kiáltó fiatalt, mint amilyen kép Orbán Viktorról – »a diktatúra új demokratájáról« – ’88-ban készült, amikor nekinyomták a rendőrzsigulinak, mert Isten tudja, miért demonstrált akkor éppen.

Lett nekünk egy olyan kormányunk, amely nem csak hogy felelős az ország folyamatos – és mára szinte visszafordíthatatlannak tűnő – elszegényedéséért, hanem még csak észre sem akarja venni, hogy hányan fekszenek az út szélén. Könnyebb mellettük kis tologató-lapáttal végigmenni, és belökni őket az árokba – akkor legalább nem látszódnak, ha majd azon az aszfaltcsíkon végig akar süvíteni a miniszterelnök megkülönböztetett jelzésű mikrobusza és még néhány villogó rendőrautó. »Nem gond«, hogy a nyugati társadalmak abba az irányba mennek, hogy ne tűnjön fel senkinek sem, ha a miniszterelnökük metróval, vagy a polgármesterük villamossal érkezik dolgozni. A lényeg a dzsentri világból velünk maradt, hamis felsőbbrendűség érzet: »látjátok, szerencsétlenek, ott maradhattam volna a kis falumban, szegényen, reménytelenül, küzdve, hogy kitartson a fizetésem legalább hó végéig, mint olyan sokan közületek, de nem. Én miniszterelnök lettem – és most azt teszek, amit csak akarok. Ti meg még hagyjátok is.«

Így néz ki egy ember, aki a saját érdekeit előrébbvalónak tartja, mint a társadalomét, amelynek maga is tagja. Ha valami, akkor ez az a kormány, amitől viszolygok.

Tegnap végigsöpört a hír, hogy »Fodor Gábor felesége« miniszteri biztosi pozíciót kap. Fontos ezt helyretenni. Ő nem »Fodor Gábor felesége«, hanem Czeizel Barbara, aki harminc éve arra tette fel az életét, hogy azok a gyerekek, akik láttán sokan félrekapják a fejüket, ebben a változni alig képes társadalomban ezek a gyerekek a lehető legtöbbet hozzák ki önmagukból, szülessenek akár kromoszóma rendellenességgel, vagy végtaghiánnyal. Hogyan is lenne képes változni ez a társadalom, amikor 2002-ben Orbán Viktor úgy döntött, hogy összeveszejti egymással a tagjait, 2010-ben pedig végleg visszaküldte a XX. század diktatúráinak hangulatába, útját állva a XXI. századi társadalomfejlődésnek?

Ilyen és ehhez hasonló embereknek, családoknak egyengeti az útját a Mozgásjavító, és az ország számos pontján olyan elhivatott emberek, akik éppúgy nincsenek megfizetve, mint az egészségügyi dolgozók. Már csak halkan jegyzem meg, hogy magát a korai fejlesztés intézményét is létre kellett hozni anno, ami sikeresen végbement, a ’90-es évek elején, ez a kormány pedig lerombolta azt. Czeizel Barbara és kollégái családok sokaságának terheit is viszik a vállukon, és közben mosolyogva dicsérnek meg olyan gyerekeket feladatokért, akik esetleg erre már három perc múlva sem fognak emlékezni. Tegye fel a kezét, aki ezt a munkát tudná csinálni. Akár egy hétig!

Ha valakik igazán ordíthatnának ebben az országban, azok a fogyatékkal élő gyerekek szülei. De még csak nem is látjuk őket. Mert nem csak az ordításukat, a csemetéiket sem látjuk. A vasfüggönytől nyugatra jóval többen tolják a barátjukat/gyereküket/bárkijüket kerekesszékben az utcán, és nagyon sok család van, ahol az egyik egy sérült gyerek, a másik viszont ép, és a világ legnagyobb elfogadását tanulja a testvérétől. Ezek a családok nálunk arra vannak kényszerítve, hogy a négy fal közt éljék le az életüket, mert annyit sem teszünk meg értük, hogy nem bámuljuk meg őket, ha esetleg kimerészkedtek a kapun túlra, és halált megvető bátorsággal nekivágtak egy autista, vagy egy Down-szindrómás gyerekkel annak, hogy elmenjenek a Margit-szigetre.

Nem csak őket, a segítőiket sem látjuk. Sosem. Miért? Mert van valami különös gondolat ebben a felsőbbrendűség-érzetet folyton kergető, békétlen nemzetben – aminek ez a kormány kivételesen bicskanyitogató szintjét üti meg –: amit nem látunk, az nincsen. És nekünk ne csökkentsék már a komfortérzetünket a Nagyréten azzal, hogy idehoznak egy gyereket, aki még csak meg sem tud fogni egy labdát… Ez a helyzet itthon. És megfeszített tempóban dolgozik egy láthatatlan, alázatos csoport, hogy legalább egy picit ne így legyen.

Ha látnám ezt az inkompetens, cinikus kormányt, látnám a társadalmi nyomást, hogy »történjen már valami, mert hamarosan belebolondulunk«, akkor nem gondolkodnék, ha felcsillanna a remény, hogy a küzdelem mégsem hiábavaló, és hogy változhat valami ebben a mozdulatlanságáról megismerhető országban, amiben a leginkább mozdulatlan az állóháború frontja, amire valamiért mindenki mintha egységesen esküdött volna fel.

Számomra ezt jelenti Czeizel Barbara döntése, aki tisztelek mindazért, amit olyan régóta tesz, hogy én még a világon se voltam, amikor elkezdte. És nem lehet, hogy három évtized hiábavalóságban ússzon el, mert itt emberekről van szó. A legnagyobb harcokat vívó emberekről, amit egészséges gyerekekkel rendelkező szülők el sem tudnak képzelni, amikor a legnagyobb problémájuk az, hogy a gyerekek összerajzolták a tapétát filctollal.

Politikai értelemben nincs és nem is létezhet konszenzuskeresés ezzel a kormánnyal. De ha valaki a meggyőződése ellenére, másokért elvállal egy ilyen feladatot – ami ráadásul most már több mint felelősség –, az emberi értelemben kikezdhetetlen. De kérdezzenek erről valakit, aki tartotta már a saját gyerekét abban a pillanatban a karjában, amikor autizmust diagnosztizáltak nála. Talán kilendítené ezt a helyzetet abból, hogy mindent feketében és fehérben lássunk.”