Donald Trump – lesz-e belőle elnök? Legyen-e?

2016. március 03. 09:42

Nem csak kifejezetten üdítő, szórakoztató színfoltnak látom Trumpot, hanem egy komoly esélynek is arra, hogy a politikai korrektség diktatúrájának valóban vége legyen.

2016. március 03. 09:42
Jeszenszky Zsolt
Jeszenszky Zsolt
FN.hu

Régóta, talán Ronald Reagan jelöltsége óta nem volt ennyire megosztó elnök-aspiránsa az Egyesült Államoknak. A választók egy része messianisztikus rajongással néz rá, a másik oldal számára pedig a rémálmokban megjelenő patás ördög… ismerős?

A verseny ráadásul a legkevésbé sem egyenlő. Utóbbi térfélen ott találjuk gyakorlatilag a teljes véleményformáló elitet: a keleti és a nyugati part hagyományosan liberális értelmiségét, az egyetemektől a művészkörökön át a médiaműhelyekig. Ezzel szemben az ország középső része, a „redneckek” és egyéb bumburnyákok teszik ki Trump rajongótáborát. Ezt a szembenállást, a „patás ördög” hasonlattal együtt, nagy előszeretettel sugallja a választóknak a liberális média.

Ez a végtelenül öntelt, elitista, hazug, manipulatív ábrázolás persze nem újdonság; a demokraták évtizedek óta mutatják így be a republikánus szavazótábort, szemben a sajátjukkal. Kétségtelen persze, hogy amikor ránézünk egy-egy választási térképre, valóban azt látjuk, hogy a két parton az államok nagy része kékbe borul (a demokraták színe), az ország déli és középső része pedig zömmel piros, ami republikánus többséget takar.

Fontos azonban, hogy egyrészt a többség nyilvánvalóan nem jelent kizárólagosságot, másrészt pedig tényleg rendkívül aljas felsőbbrendűségi tudatot mutat, amikor valaki azt sugallja (vagy akár el is hiszi), hogy a két parton mindenki magasan képzett értelmiségi, középen pedig mindenki sötét tahó. Jó sok tahót találunk például New Yorkban, Washingtonban, Los Angeles-ben… többek között épp az egyetemeken is.

A lényeg tehát, hogy egyáltalán nem lehet egyszerű és egyértelmű módon meghatározni az amerikai politika törésvonalait. (Ahogy az SZDSZ által évtizedeken át sugallt Budapest-vidék, nyugat vs. mucsa ellentét is nem csak hamis és aljas, de rendkívül kártékony is volt.) Ráadásul az elkötelezett („regisztrált”) republikánus és demokrata szavazók mellett nagy számban találhatóak (ennek is hagyománya van) az ún. függetlenek, akik mindig egy-egy ügy vagy jelölt mentén, sokszor az utolsó pillanatban döntik el, kire szavazzanak. (Így borult pirosba pl. annak idején az egész ország – az egy szem Minnesota államot leszámítva, ahol ő volt a korábbi kormányzó – 1984-ben, amikor Ronald Reagan rommá verte Walter Mondale-t.)

Na de akkor kikből is áll, hogyan is jött létre az egyre csak növekvő tábor Donald Trump mögött?

Nem vitás, hogy az idei választás, illetve a jelenlegi közhangulat összességében is nagyon kedvez az ún. „anti-establishment”, vagyis magával a rendszerrel szemben kritikus jelölteknek. Az évtizedek óta uralkodó, belterjes, a felszíni villongások mögött a kölcsönös váll-, hát- és seggsimogatások közepette saját pozícióit biztosító, látszólagosan rivalizáló, valójában egymásra utalt és egymást hatalmon tartó politikai elittel szembeni elégedetlenség folyamatosan és látványosan növekszik az egész világon. A hosszú ideje megoldatlan kérdések, az újabb kihívásokra való érdemi reagálás képességének hiánya, a status quo egyre erőltetettebb fenntartása és a hatalmon lévők érinthetetlensége, kiváltságossága mind-mind a kisemberek tehetetlenségének, frusztráltságának érzetét erősítik, amelyből elkerülhetetlenül következik a rendszerrel szembeni düh, a kirohanások, a protest szavazatok.

Európában a migránsválság hozta ezt igazán felszínre: egy súlyos, valós helyzetre a politikai elit képtelen a megfelelő választ adni, maszatol és ideologizál, egy hamis kép alapján igyekszik morális kérdést csinálni egy nagyon is gyakorlati problémából, és még meg is bélyegzi azokat, akik a probléma valós természetéről beszélnek. Az európai jobbközép sajnos átvette a baloldal ideológiáját, nyelvezetét ebben a kérdésben (is), a lakosság viszont egyre türelmetlenebb, egyre inkább valós válaszokat szeretne…

És hát hol találja meg ezeket? Egyre inkább a radikális (előszeretettel „szélső”-nek bélyegzett) jobboldalon. Más kérdés persze, hogy a radikális jobboldalnak valójában egyáltalán nincsenek működőképes válaszai a problémákra, de legalább a kérdéseket fel merik hangosan tenni, és ez a választók számára egyre szimpatikusabb. Ebből a szempontból Közép-Európa egyre növekvő része üdítő kivétel; errefelé ugyanis a jobbközép nem vette át a baloldal szlogenjeit, így a választók nincsenek rákényszerülve a radikalizálódásra. Más kérdés persze, hogy a mérsékelt, de határozott hangú „keleti” jobboldalt a balos nyugat előszeretettel nevezi szélsőségesnek, de ez egy másik írás témája lenne, húzzunk is vissza Amerikába…

Az ottani „anti-establishment” jelöltek előretörése szintén az elittel, a hagyományos politikai szereplőkkel szembeni elégedetlenséget fejezi ki. Odaát a menekültválság nem, vagy csak jóval kevésbé jelentkezik problémaként (bár a mexikói illegális bevándorlók száma valóban nagy, és Trump a falépítés témájának bedobásával egy népszerű kérdésben tematizál), a terrorizmus azonban valós veszély. Ami azonban talán a leginkább foglalkoztatja jelenleg az amerikai választókat az az, hogy a gazdasági válság után, amelyből az ország minden hivatalos mutató tekintetében egyértelműen kilábalt, ebből mégis vajmi keveset érez az átlagember, ráadásul a vagyoni-társadalmi különbségek tovább nőttek. („Vicces”, hogy pont nyolc évnyi demokrata, ráadásul egy erősen baloldali elnök vezette kormányzás alatt.) Az embereknek elegük van abból, hogy úgy érzik, semmibe vannak véve. Ezeken a húrokon játszik a demokratáknál Bernie Sanders, a republikánusoknál Ben Carson, Ted Cruz… és persze Donald Trump is, még ha mindannyian más és más módon is teszik ezt.

Úgy tűnik, Trump találta el a legjobban, ő érezte meg leginkább az „idők hangját”. Kendőzetlenül, keresetlen, néhol már faragatlan stílusban, egyszerűen nekiment az elitnek és az elit által képviselt politikai korrektségnek. Simán csak kimondott néhány dolgot, amikről évtizedek óta tilos vagy legalábbis „illetlenség” beszélni. Trump beleszart a ventillátorba. Ki is vannak ettől borulva a politikai korrektség nagy „bajnokai”, és meg is tesznek mindent az ellehetetlenítésére. Nyolc évvel ezelőtt Sarah Palin alelnök-jelöltet (aki szintén egy „anti-establishment” figura) támadták elképesztő vehemenciával, és akkor ez be is jött: John McCain alulmaradt Obamával szemben. (Oh, milyen más világ lehetne ma a Közel-Keleten…)

És igen, nem véletlenül említettem már kétszer is Ronald Reagant; hasonlóan lesújtó kritikákkal, hiszterizáló módon igyekeztek őt is lejáratni annak idején, ám nem hogy nem sikerült, és legyőzte Jimmy Cartert, hanem a huszadik század legnagyobb formátumú elnökeinek egyike lett. Pedig először ő is „csak” egy színész, egy ripacs, bohóc, stb. volt. Ám egy rendkívül tiszta, éles gondolkodású, a világot és az összefüggéseket kiválóan látó, morálisan tiszta és elkötelezett, ugyanakkor nagyszerű reálpolitikusnak bizonyult, aki kitűzött céljai megvalósításához ráadásul hajlandó és képes volt a legjobb embereket maga mellé venni.

Persze ne szaladjunk előre, egyáltalán nem biztos, hogy Trumpban ezen kvalitások ott vannak, de azért azt sem jelenthetjük ki magabiztosan, hogy nem. Mint ahogy Reaganről sem gondolták ezt sokan, még elnökké választásakor sem – a történelem azonban már inkább mutatja a valós képet. És ha már történelem, a minap egy amerikai barátom érdekes párhuzamot mutatott fel.

Barátom ugyan Ted Cruz-párti, de elismeréssel nyilatkozott Trumpról és George Pattonhoz hasonlította őt. Ez a Magyarországon kevésbé ismert személyiség az amerikai hadsereg egyik vezető tábornoka volt a második világháborúban; a normandiai partraszállást követően az Egyesült Államok Harmadik Hadseregének vezetőjeként a nácikkal szembeni európai győzelem jelentős részben neki köszönhető. Őt sem lehetett megállítani, ment és ment előre, még akkor is, ha ezt sem tudta, hol van. Egy kérlelhetetlen, szókimondó „egyszerű” figura volt ő, aki elképesztő lelkesítő beszédeket tudott mondani a katonáinak (tőle származik például a „shit through goose” kifejezés, vagyis hogy úgy fognak keresztülmenni az ellenségen, ahogy a szar megy végig a libán), és lenézett, műveletlen mivolta ellenére tökéletesen érezte és értette az akkori világpolitika realitásait. A végsőkig ragaszkodott hozzá, hogy nem szabad átengedni Sztálinnak Kelet-Európát, tovább kell menni, és akár a nyílt konfrontációt is vállalni az addig szövetséges Szovjetunióval. Hamarosan egy autóbalesetben halt meg, azóta is komoly táptalajt biztosítva az összeesküvés-elméletek híveinek.

A huszadik század legnagyobbjai közül sem Ronald Reaganhez, sem George Pattonhoz nem szeretném Donald Trumpot hasonlítani, de szeretném megadni neki az esélyt. Bár eredendően Jeb Bush-nak drukkoltam (az amerikai establishmenttel, különösen annak republikánus oldalával jóval kevesebb bajom van, mint az európaival), de az utóbbi időben, talán barátom Patton-hasonlatának köszönhetően is, kezdek egyre „trumpistábbá” válni.

Semmi sem bosszant ugyanis jobban a jelenleg uralkodó politikai- és véleményformáló, ”értelmiségi” elit politikai korrektségénél, az igazság és a moralitás kizárólagos birtokosaként megjelenő, a liberális-baloldali szlogeneken alapuló, az ezekkel szemben megszólalókat fasisztoid módon kirekesztő és megbélyegző, önhitt gondolkodásánál, és az ezzel kéz a kézben járó önsorsrontó ostobaságnál. Nem csak kifejezetten üdítő, szórakoztató színfoltnak látom Trumpot (ahogy korábban vélekedtem róla), hanem egy komoly esélynek is arra, hogy a mögötte álló gazdasági-politikai erő segítségével a világ legerősebb állama, az USA kellő ellensúly lehet Európa eltunyulásával, elbutulásával szemben, és a politikai korrektség diktatúrájának valóban vége legyen.

Talán a sors, a Jóisten akarta így, hogy ő legyen a republikánus befutó (amihez már nem sok kétség férhet). Már csak azért kell imádkoznunk, hogy Hillary Clintont is sikerüljön legyőznie, aki a fentebb többször említett, „megtestesült gonosz” elit tökéletes képviselője, annak minden álságosságával, hamis humanizmusával és megjátszott szociális érzékenységével együtt. Akkor már inkább Bernie Sanders… de ez megint egy másik írás témája lenne.

Összesen 100 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Toledo
2016. március 03. 22:13
Jöjjön Trump,ebben egyetértünk! .."lakosság viszont egyre türelmetlenebb, egyre inkább valós válaszokat szeretne… És hát hol találja meg ezeket? Egyre inkább a radikális (előszeretettel „szélső”-nek bélyegzett) jobboldalon. Más kérdés persze, hogy a radikális jobboldalnak valójában egyáltalán nincsenek működőképes válaszai a problémákra, de legalább a kérdéseket fel merik hangosan tenni, és ez a választók számára egyre szimpatikusabb".Na ne már Zsolt! Van válaszuk, és az egybeesik a többségi érdekkel! Például nálunk a cigánykérdés. A komprádor elit válasza-semmibe véve a társadalom többségének elvárását- a megfelelni akarás a sötét háttérerőknek, a radikál jobb válasza pedig a társadalmi érdekkel érdekkel egybe eső, valódi megoldás, a hülyítés,ködösítés("rejtett erőforrások") maszatolás, hazudozás, szőnyeg alá söprés helyett.
Akitlosz
2016. március 03. 18:28
Béna jós ez az ürge. Aludjon még párat és minden kérdésére kielégítő választ fog kapni!
sainteve
2016. március 03. 18:20
Tényleg túlzás már, hogy mindig a férfiak! A Hillary Clintonnak kellemes kisugárzása van, és végre egy nő! Neki kéne nyernie!
nimród
2016. március 03. 17:51
Egyetértek azokkal, akik szerint számunkra (mármint a nemzeti érzelmű magyarok számára) a sokkal rosszabb alternatíva Clintonné volna. Az Obama adminisztráció kellemetlenkedéseiben ő volt a közvetítő, a magyar származású bajkeverők és Obama, illetve kormánya között. Ha Hillary Clinton elnök lesz, a bajkeverők közvetlenül neki adhatják magyarellenes "tanácsaikat". A republikánusokkal sokkal jobb a Fidesz és Orbán viszonya, az öreg McCain durva Orbán ellenes kirohanása ellenére is, mint a demokratákkal. Ami Trumpot illeti: ne gondoljuk, hogy itt egy ütődött ámokfutásáról van szó. Trump és csapata jól érzékeli az amerikai közhangulatot, a többség elégedetlenségét a politikai osztállyal és a globális tőkével szemben. Trump erre építi a kampányát, zseniálisan. Amit a vége felé, feltehetően egyre visszafogottabbá tesz, ezzel a mérsékeltebb körökben is szerezhet szavazatokat. Egyáltalán nem esélytelen, ha Clintonné jelenleg jobban is áll. Egy súlyos hátránya van Trumpnak,hogy nincs politikai vezetői, kormányzási tapasztalata. Reagen például nem a színpadról lett elnök, hanem előtte Kalifornia sikeres kormányzója volt. De ezzel Trump is nyilván számol, és megpróbálja ezt is a saját javára fordítani. Azon pedig ne keseregjünk, hogy jó a viszonya Izraellel. Egyáltalán, miért fáj ez nekünk? Minden amerikai elnöknek jó a viszonya Izraellel. Obama némi kivétel e téren. De ettől nem lett népszerűbb a hazájában. Egyébként meg mi a mi bajunk Izraellel? Izraelnek több-százezer magyar származású polgára van.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!