A magyar futball megint szép lesz

„Az 1954-es berni döntő elvesztése és az Aranycsapat sztárjainak 1956-os »disszidálása« óta a kommunista hatalom által menedzselt futballellenes hangulatban - az 1969-es Marseille-i katasztrófát követően - a 70-es, 80-as években a hazai klubfutball makacs következetességgel egyre rettenetesebbé váló színvonala és a válogatott folyamatos kudarcai kezdték el módszeresen elűzni a stadionokból a nézőket, a szurkolókat. 

Lássuk be, a magyar foci ebben eredményes volt (borzalmasabbnál borzalmasabb válogatott szereplés, az európai kupákban pofozógéppé váló klubcsapataink és minősíthetetlen bajnoki »összecsapások«) - »köszönjük« a hanyatlásban jeleskedő játékosoknak, edzőknek, vezetőknek (természetesen, tisztelet a néhány maroknyi kivételnek). 

Már a kezdet kezdetén gyorsan bekapcsolódott ebbe a huncut, epe és más testnedvek vezérelte projektbe lényegében a komplett magyar (sport)sajtó - hálás szívvel »köszönjük« a jeles és jeltelen sajtómunkásoknak a néző elkergető, a magyar focit évtizedeken át minden testhelyzetben és messze az érdemein felül, de legalább megállás nélkül anyázó tevékenységüket (ismételten tisztelet a meglehetősen kis számú kivételnek).

Az elmúlt húsz évben aztán az i-re a pontot az a nettó párezer, magát előszeretettel »ultra drukkernek« kikiáltó mocsadék tette fel (minden félreértést elkerülendő: az ultrák imádni való futball őrültek, akikről most szó van, azok nem ők, hanem nettó futballhuligánok), akik bűncselekmények százaival és ezreivel a szurkolók maradékának jelentős részét kiűzték, az ezredfordulóra egyébként romhalmazzá váló, stadionokból.

»Köszönet« érte.

Nos, ezek után, jó magyar szokás szerint, kik a leghangosabb, kellőképpen rosszindulatú és kérlelhetetlen kritikusai a lezüllesztett és szétzüllött magyar futballt újraszervező, nagyszabású fejlesztési programoknak?

Természetesen a bűnöző futball huligánok (szurkolói kártya és vénaszkenner elleni pszeudo-szabadságharcosok) és a gyűlölködő firkászok (a reménytelen futball közelmúlt mára megokosodott néhány szereplőjével fűszerezett) pazar irigység-koalíciója. A magyar-norvég meccs lefújása után olyan jó volt látni a kényszeredetten gratulálgató, fancsali képüket.

Drágáim, néhány év és az első- és másodosztály valamennyi klubjának normális, új illetve teljesen felújított stadionja lesz, a stadionokban jó, élvezetes, szórakoztató mérkőzéseket fognak játszani a csapatok, és a meccseken sok néző lesz.

És két-három évente az európai kupákban csoportkörbe fog jutni magyar kupacsapat. 

Csak emlékeztetőül: hosszan és részletesen leírtátok, elmondtátok, lerajzoltátok, megmagyaráztátok, hogyan és miért nem fog kijutni az EB-re a válogatott. 

Ennyi.”