UE: Nem tudom, tényleg szeretek-e élni. Udvariasságból keltek ilyen látszatot. Amikor beszélgetek, igyekszem sziporkázni, viccelődni, anekdotázok, hogy tetsszen az embereknek. Lehet, hogy a lelkem mélyén egyáltalán nem vagyok boldog. Meg aztán
minden öröm múlandó. Holnapután meglátogatom az unokámat, és abban a pillanatban nagyon boldog leszek. Tegnap megittam két gint martinival és tulajdonképpen tényleg boldog voltam. Ha egy katalógusban felfedezek egy régóta keresett könyvet, nagyon boldog vagyok. De csak egy rövid pillanatig tart.
AR: Akkor bizonyára nem ért egyet Chestertonnal, aki azt mondta, hogy szereti a létezést, szereti azt, hogy valami van, és hogy ő maga is van.
UE: Igen, de ez így van az állatokkal is. Mivel létezünk, szeretjük a létezést. Ilyen a helyzetünk. Pont ugyanilyen indokkal szeretem az oxigént. Előnyben részesítem az oxigént, annak hiányával szemben.
AR: Előnyben részesíti a létet a nemléttel szemben?
UE: Ez nem igazán világos, mivel hetvenévnyi tapasztalatom van a létezésről és mind ez idáig nincsen semmiféle tapasztalatom a nemlétről. S a bökkenő ott van, hogy nem teheti fel nekem újra ezt a kérdést akkor, amikor már lesz ilyenirányú tapasztalatom. Már megint a kommunikációs nehézségek miatt.
AR: Azt mondta, hogy mindenféle vallásos magyarázat nélkül is képes értelmet adni a halálnak. Miféle értelmet tud adni saját halálának?
UE: Amikor ifjú katolikus voltam, egy öreg kommunista mesélte nekem a következőt. Azt kérdeztem tőle: Nem hiszel Istenben, holnap meghalsz, hogyan tudsz értelmet adni az életednek és a halálodnak? Mire ő azt válaszolta: Azt kérem, hogy társadalmi módon búcsúztassanak, ne legyen semmiféle egyházi ceremónia. Meghalok, de ezzel az utolsó gesztussal még eszmei figyelmeztetést intézek a többiekhez. Ily módon még a halálom is alkalmas lesz arra, hogy elmondja az embereknek azt, amiben hittem és amit helyesnek tartottam.
AR: Az Ön halála is tanulságos lesz?
UE: Én előnyben vagyok ezzel az emberrel szemben, hiszen én könyveket írtam, hagytam magam után valamit. Az utolsó üzenet számomra nem probléma. Végrendeletemben meghagytam, hogy azt akarom, hogy a síromra a reneszánsz filozófus, Campanella Napvárosának utolsó két sorát véssék, az Ispotályos és a Genovai közötti párbeszéd utolsó két sorát, ami így hangzik: Aspetta, aspetta! Non posso, non posso! Várj egy kicsit, várj még! Nem bírok, nem tehetem!”