A teljesen egyértelmű hazugságok az elkövető részéről és maga az erőszak súlyossága sokakat ébresztett rá, hogy olyan országban élünk, ahol a nők elleni erőszak államilag fenntartott és legitimált.
„A szerdán ebben az ügyben született, nem jogerős bírói ítélet a kompetencia teljes hiányára utal. A törvény betűjét nem kéri számon az elkövetőn, pedig nem csak az a tét, hogy ebben az egy esetben igazságot szolgáltassunk. Az sem kis dolog: az áldozatok gyógyulásának egyik feltétele, hogy megtörténjen a bántalmazó felelősségre vonása. De a bírói ítélet, a jog útmutató arra nézvést is, hogy mit tartunk morálisan elfogadhatónak a társadalomban, amelynek tagjai vagyunk. A törvények nem csupán a játékszabályokat írják le, hanem állást foglalnak a társadalmilag elfogadott jóról és rosszról. A törvények alkalmazása ezen útmutatók értelmezése, és további útmutatásként szolgál.
Még mindig hiányzik a politikai és a társadalmi akarat, hogy komolyan vegyük a nők elleni és a családon belüli erőszak természetrajzát, és a probléma gyökerénél keressük a megoldást. Még mindig általános a »miért marad?«, »hagyja ott« áldozathibáztató, újratraumatizáló diskurzusa; alig változott a pszichológus szakma hozzáállása, amelyben – tisztelet a kivételnek – a főcsapás még mindig az, hogy »miért és hogyan hazudnak a gyerekek az incesztusról«; még mindig nincsenek biztonságban a macsó és erőszakos hierarchiákra épülő és azokat újratermelő, az állami erőszak monopóliumával bíró szervezetekre bízott, és azoknak kiszolgáltatott, bántalmazott nők és gyerekek. Az igazságszolgáltatás folyamatát eddig pontosan ez a hozzáállás jellemezte.
Ez a történet azt tükrözi, ahogyan az elnyomással szemben viselkedünk: benyeljük, amit a hatalom mond, igyekszünk elfelejteni, mennyire haragudtunk és mennyire felháborodtunk, és megint nem tör ki a népharag. Pedig nem igaz, hogy azt gondoljuk, hogy nem számít, nem igaz, hogy nem háborodunk fel, vannak pillanatok, időszakok mindannyiunk életében, amikor felülkerekedik az igazságérzetünk. De azután épp az történik, ami az ilyen eljárás célja: nemcsak az áldozatokat, de minket is megbénít a szembesülés, hogy mennyire elnyomó és mennyire hatalmas a rendszer, amivel szemben állunk, és inkább elfelejtjük az indulatainkat.”
A Lengyelországban bevált forgatókönyv mentén ültetnének miniszterelnököt a magyarok nyakába. Ráadásul a kiszemelt politikust az elemzők szerint finoman szólva is „sakkban tudják tartani”.
Még a végén árnyalódna a „mindenki azt mérte, hogy” közhangulat.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
Hogy kik? Hát a Z-generáció. Azok, akik eltörölnék a múltunkat, a hagyományainkat, a történelmünket, az irodalmunkat, eltörölnének mindent.
Az sem derült ki, hogy a visszaküldöttek között mennyi az „anyázás”? Vagy mennyi a pornograf rajzokkal díszített?
Van, akinek az advent és a karácsony nem a családi fészek békéjét jelenti. Íme két anya, aki egy perc alatt hagyta ott az otthonát, a múltját és a biztonságát, hogy megmentse gyermekét. Az anyaotthon falai között ma is a túlélésért és egy új élet esélyéért küzdenek.
„Az Orbán-kormány alkotta meg Európa egyik legszigorúbb Büntető törvénykönyvét” – szögezte le a Belügyminisztérium.
Az Európai Unió vezetése már meg is találta a gyógyírt: még több jogkört vonnának el a tagállamoktól.
A paksi bővítés lehet az apropó.
