„Könnyen megérthető, hogy az ilyen királyi, vagy legalábbis nemesi családok kialakulása miért törvényszerű. Egyfelől mert az olyan periférikus demokráciákban, mint Magyarország, a politika olyan mocskos meló, hogy aki máshol is tud érvényesülni, nem nagyon vágyik a közelébe. Másfelől hiába is vágyna a közelébe: a csúcson ülők, akik a mocskos dolgokat elkövetik, inkább nem is engednek oda idegent. Csak a saját vérükben és a saját gázszerelőjükben bíznak, csak a rokoni szálat érzik elég erősnek ahhoz, hogy egészen konkrét bűncselekmények se tudják széjjelszakítani.
Logikus, hogy így gondolják, és rövid távon be is szokott válni. A hatalom összezár, és kéz kezet mos. A nemzetközi példák azonban azt mutatják, hogy hosszú távon senkinek sem jó, ha a hatalmon lévők rokonaikat hozzák helyzetbe.
Hogy miért nem jó az országnak, azt mindenki tudja.
De nem jó a helyzetbe hozott rokonnak sem, aki érdemtelen pozíciószerzésének köszönhetően közutálat tárgyává, szemét, de jogos viccek célpontjává válik. Így volt ez a közelmúltban az argentin Máximo Kirchnertől a tunéziai Imed Trabelsziig. Nem véletlen, hogy az Orbán Viktornál lényegesen gátlástalanabb és persze egyben dörzsöltebb Vlagyimir Putyin úgy óvja a lányait a nyilvánosságtól, ahogy.
A népharag pedig könnyen tud odáig gerjedni, hogy a nagyfőnök döntési helyzetbe kényszerül. Választhatja azt az utat, amit az üzbég Islam Karimov, aki jelenleg házi őrizetben tartja az évtizedeken át szabadon rabló lányát, így próbálva menteni a saját bőrét. És persze dönthet úgy is, hogy a család fontosabb számára a demokrácia látszatánál vagy valami OLAF-vizsgálatnál, ám ebben az esetben fel kell készülnie arra, hogy ha ő egyszer megbukik, egész rokonságát magával rántja.”