Érdekes időket élünk − Mandiner2015 I.

Jól keresztülviharzott rajtunk a 2015-ös év, mintha a régmúltban történtek volna az első eseményei. Érdemes felidéznünk a legfontosabb bel- és külpolitikai eseményeket 2015-ből: az év első felét a kelet-ukrajnai háború határozta meg, a másodikat a bevándorlás (és az Iszlám Állam előretörése s keresztényüldözése). Az év első felében hozzánk látogatott Merkel, majd rögtön utána Putyin, hogy utóbbi után még a lengyelekkel is legyen egy kínos vitánk, majd Orbán Viktor a nyáron szépen – jó döntés – ad acta tette a látványos orosz közeledést. Hallunk azóta bármit is ez ügyben?

Úgyszintén az év első felében veszett össze Orbán és Simicska, aminek többek között az lett a következménye, hogy érdekesebb lett a Magyar Nemzet. Nyár elején Amerikának köszönhetően mindenki a melegházasságról vitázott, most viszont az EU jövője az égetőbb kérdés. Végigkísérte az évet a görögök bukdácsolása, Európa-szerte felemelkedtek a radikális balos és a kemény jobbos pártok. Dúl a szíriai polgárháború, elmérgesedik a viszony a Közel-Keleten a síiták és szunniták közt. Ősszel átveszi a pofonfa helyét hazánktól Lengyelország. A Vatikánban a családról értekeznek a püspökök, decemberben Ferenc pápa megnyitja az irgalmasság szentévét. Ránk fér. Karácsony után pedig meghal Lemmy papa, akiről azt hittük, már a Földön örök élete van. 

Mindent összevetve: érdekes időket élünk – az pedig sosem jelent jót.

*

A világpolitikában és itthon is minden egy irányba mutat: újra a szuverenitás kérdése került a középpontba.

A szuverenitás a vesztfáliai békével került a politikai gondolkodás középpontjába, de az utóbbi évtizedekben eltűnt onnan. Megszűnő határokról, nemzetállamok feletti, háborút kivédő, pax Europanát biztosító unióról, pax mundit biztosító ENSZ-ről és NATO-ról értekeztünk.

Úgy tűnik azonban, a pax mundit egy klasszikus szuverén, az Egyesült Államok biztosítja úgy-ahogy, néha kénytelenségből, néha lelkesedésből és küldetéstudatból. Persze hazugság volna azt mondani, nem élvezte Európa a jóléti békét a világháború után – tulajdonképpen igaza is volt, hisz' kik nem vágynak erre? A jóléti békét, prosperitást igyekeztek biztosítani alattvalóiknak a ortodox birodalmak is, mint Augustus Rómája és a Brit Birodalom. Utóbbi elve a békét biztosító status quo fenntartása volt, a Habsburg Birodalom pedig az ismert közmondás szerint jobban szeretett boldogan a házasodásra koncentrálni, mint a háborúra. Az EU, ez az unortodox birodalomkezdemény is végső soron egész jól igyekezett biztosítani ezt a békét az előző 50-60 évben. Ha mostanában meg is érdemli a kritikát, van mit elismernünk az európai közösség elmúlt fél évszázados történetéből.

Mi az, amit elvétett az Európai Unió? A kérdés a szuverenitás körül forog: míg az Egyesült Államok, Oroszország és a világ számos hatalma klasszikus realista diplomáciát és külpolitikát folytat, addig az EU a belső jólétre koncentrálás mellett kifelé a nyílt konfliktusok elkerülésének mestere lett. Ráférne egy pszichológus, de legalábbis ajánlott olvasmány lehetne Brüsszelben és Strasbourgban Marie Haddou Merj nemet mondani! című kötete. Az EU-ban azt hiszik vagy azt a hitet tettetik, hogy mindenki a befelé érvényes elvek mentén működik a világban. És ha az EU azok szerint játszik, akkor majd mások is azok szerint fognak. Paradox módon olyan posztmodernizált gentlemans's diplomacy-t játszik az EU és számos tagállama, amely már egyszer, a második világháború előtt csődöt mondott (lásd például Horthy esetét Hitlerrel).

Mára viszont közhely lett, hogy az emberi jogokra (bármik is legyenek), azok elismerésére, betartására való felszólítás és ujjemelés, nanázás, ejnyebejnyézés kevés. Persze az EU nem is tudott sosem többet csinálni, mivel épp az hiányzott belőle, ami az ortodox birodalmaknak megvolt: hadsereg és egységes külpolitika. Most ezt egyre hangosabban sürgetik egyesek. Az euroszkeptikusok pont azt nem akarják, hogy legyenek ilyen közös politikái az uniónak, hiszen az további szuverenitásvesztést jelent a tagállamoknak. Az igaz: nehéz elképzelni egy-két általános alapelvet és pár véletlen esetet leszámítva, hogy mondjuk Nagy-Britanniának és Görögországnak, Bulgáriának és Svédországnak ugyanazok legyenek a külpolitikai érdekei. Nagy nehezen összeeszkábált minimál-külpolitikának meg – valljuk be – nincs sok értelme.

Akárhogy is vélekedjünk az egy-két elméleti alapelven és az erőn és érdekeken alapuló, klasszikus diplomáciáról és külpolitikáról, 2015-ben ez támadt fel és mutatta meg erejét. Kezdte Putyin Ukrajnában, folytatta Putyin Szíriában. Nő az igény a nemzeti és lokális szint primátusára, legalábbis ezt mutatják a „vissza a gyökerekhez” nevében felvirágzó baloldali pártok – Sziriza, Podemos, Die Linke – és az ugyancsak a „vissza a gyökerekhez” nevében felfutó jobboldali és szélsőjobbos pártok – AfG, Svájci Néppárt, Dán Néppárt, Nemzeti Front, megszorításokkal a PiS – erősödése. Mindez azt mutatja, az Európai Parlament középpártjai már annyira középen vannak, hogy alig van köztük lényegi különbség, és markánsabb alakulatokra is igény támadt. A káröröm mellett mindez nyugtalanságot is kelthet, erősebb politikai összecsapások veszélye, a nehezen létrejött vagy létre sem jött konszenzusok elvesztése, újak megvalósíthatatlansága fenyeget – egyszóval a polarizálódás.

*

A szuverenitás és klasszikus realista külpolitika felfutását mutatja az ukrán válság is, ami minket, magyarokat közelről érint. A magyar kormány a 2014-es választási év paralízise, mozdulatlansága, semmittevése után − s miután Orbán lejátszotta a meccsét Simicskával − igyekezett behozni a hátrányt tevékenységben és tematizálásban egyaránt. Szuverénként ténykedett, legyen szó ukrán válságról vagy bevándorlásról. És a kezdeti nemzetközi ellenzés, Orbán-fóbia lopakodó orbánizmusba váltott sokfelé, ahol elhaladtak a bevándorlók. Orbánék a 2014-es újabb győzelem után sorra bukta a médiacsatákat, ám a migránsok megadták a kormányzati kommunikáció várva várt témáját. Merkel, aki békeidőben jó politikus, elbizonytalanodott, Orbán, aki oda is kivont karddal robban be, ahol nincs is miért harcolni, elemében érezte magát. A lengyel jobboldal a magyar jobboldalt követi erősödésben, a magyar baloldal pedig a lengyel baloldal nyomába lépett az eljelentéktelenedés ösvényén.

Kant, Habermas és Fukuyama helyett 2015 Jean Bodin, Carl Schmitt és Huntington éve volt. Hogy ez jó-e nekünk? Nem tudom, de kíváncsian várom a folytatást, mint a tornádók vadászai.

Lehet, hogy a kalotaszegi népdalnak lesz igaza?