Mi történt 2015-ben?

Politikai szempontból a 2015-ös év két legfontosabb és legszembetűnőbb folyamata az európai közéletben és a hazai pártnépszerűségi mutatókban mutatkozott meg. Az év elején Afrikából és a Közel-Keletről induló migrációs hullám során a balkáni országok, majd Magyarország volt kénytelen választ adni erre a problémára, a köztes-Európában először.

Az év második felében már a közép-európai államok, majd a kontinens nyugati fele is találkozhatott a világtörténelmi esemény hatásaival, kérdéskörével. A franciaországi tragikus események, az egy időben több helyen is elkövetett merényletek hatásaképpen, az „üdvözlet kultúrája” és a háborús állapotok hangadói között éles ellentmondás rajzolódott ki, ez egyben az Európai Unió tehetetlenségét is megmutatta. Az eseményeket színesítették azok a nyilatkozatok, amelyek nem a migrációval, hanem magával az Unióval kapcsolatos kritikákat fogalmazták meg. Ennek a kurzusnak vált főszereplőjévé Orbán Viktor, majd Magyarország. Szorosan kapcsolódik az európai vitákhoz a hazai pártszimpátia-verseny. Az év első negyedévében a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség megítélése erősen esett, a harmadik negyedévre viszont az esést megelőző népszerűségi mutatóját is sikerült meghaladnia. 

Az Európai Unió biztonságpolitikai deficitje 

A közel-keleti térségből meginduló emberáradat nem érte felkészületlenül Magyarországot. Az időközi választások után a kormány nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy felhívja a figyelmet arra a tényre, mely szerint a zöldhatáron át naponta több száz illegális vándorló érkezik az országba. Ez a szám hónapokon belül ezres nagyságrendűvé emelkedett, egyre biztosabbá vált, hogy a migrációs hullám nőni fog és nem átmeneti jelenségről van szó.

Addig, amíg Magyarország képes volt felvenni és tovább engedni ezt az illegális vándorlást, illetve amíg Németország határozottan állította, hogy országa be tudja fogadni a muszlim áradatot, Európa nyugati fele a baloldali mainstream filozófiájának megfelelően válaszolt. Az egyetemes emberi jogok alapjain állva, mindenki lehetőségeként szögezték le a boldogságkeresés alapvető, mindenki számára adott jogát. A személyi jogokat minden demokratikus ország alkotmánya, így mi alaptörvényünk is tartalmazza. Az óriási emberáradat, a tömegesen érkező-induló népek és a helyi lakosok igényeinek gyakorlati, mindennapi kezelése azonban még csak a balkáni országokat és a mi hazánkat érintette.

A fordulat akkor kezdett el érezhetővé válni a nyugati országokban, amikor egyre inkább nyilvánvalóvá vált Németország lehetőségeinek határa, a nyugat-balkáni útvonal túlterheltsége és az északi államok tehetetlensége. Dánia teljesen elzárkózott a migránsok befogadásától, Svédország pedig kénytelen volt feladni a nyitott kapuk elvét és lezárta határait. Az elosztási-befogadási kvóták kitalálása is azt a célt szolgálta, hogy tehermentesítsék a németeket az immár több mint egymillió migráns sorsának kezelése alól.

A következő fordulat a franciaországi terrorsorozat után következett be. Ettől az időponttól kezdve a francia politikát már nem annyira Európa belügye érdekelte, előtérbe került a globális terrorizmus elleni harc, hirtelen elfogytak az együttérző szavak. Megmutatkozott az Unió egységes külpolitikai tehetetlensége, a közös érdek hiánya, az egymással kötött biztonságpolitikai egyezmények használhatatlanságai.

Ettől a ponttól kezdtem úgy érezni, hogy országaink visszatekintettek egy, a polgári nemzetállamok kialakulását is megelőző korszakhoz. Az egységes európai gondolatot szimbolizálni hivatott és a szabad kereskedelmet biztosító schengeni megegyezéseket, az érintett országok összese kezdte kétségbe vonni. Megjelentek az alternatív irányvonalak: Hollandia felvetette, hogy egy mini-Schengent vezetne be, amelyben Németország, Ausztria és a Benelux államok vennének részt. Ennek kiszélesített változata a mag-Európa gondolat, amelyben az Unió legfejlettebb államai fűznék szorosabbra az együttműködésüket.

A visegrádi négyek sokkal szorosabbra fűzték együttműködésüket, a rendszerváltoztatás óta nem látott egyetértéssel tárgyalnak és egyeznek meg minden külügyi kérdésben, a mai napig. Nagy-Britannia élt a történelmi lehetőséggel. A migrációs válságot is felhasználva kihangsúlyozhatta távolságát az EU-tól. A vándorlás elől lezárta egyetlen, mesterséges szárazföldi határát és befogadott egy meghatározott számú közel-keleti menekültet, saját költségén szállítva őket az országba. A mag-Európa gondolattól függetlenül Franciaország megmutatta azt is, hogy a hagyományos gyarmattartó országok miként találnak egymásra, ha bajba kerülnek. Hollande, Franciaország elnöke, a bataclani tragédiát követően a következő sorrendben tárgyalt szövetségeseivel: David Cameron, Barack Obama, Vlagyimir Putyin. Hozzájuk elutazott. Angela Merkelt, Németország kancellárját Párizsban fogadta, hogy meggyőzze: csatlakozzon a terrorizmus elleni harcukhoz. 

Az Európai Unió saját „varrásai mentén szakad”?

A 2015-ös év végére kiderült, hogy nagyobb válság esetén a közös európai érdek, biztonság- és külpolitika csődöt mond. A hollandok mini-Schengen ötlete a Német-Római Birodalomra emlékeztet, annál is inkább, mert nem csak a német ajkú területeket foglalja magában, hanem a Benelux államokat is. Ezek a területek az európai kultúrkörön belül is egy kultúrába tartoznak, gondolatviláguk hasonló alapokon nyugszik, geopolitikai adottságaik közös érdekek mentén mozgatják őket. A Római Birodalom bukása óta ez volt a leghosszabban fennálló birodalom, amelynek része volt a hollandok által felsorolt összes ország. Akkor Németalföldnek, Habsburg örökös tartományoknak, választófejedelemségeknek, Porosz Királyságnak hívták őket.

A mag-Európa létezésének felelevenítése és a V4-ek összetartása földrajzilag és történelmileg is létező határra hívja fel a figyelmünket. A köztes-Európa területén élő lengyelek, magyarok, csehek, szlovákok, szlovének, horvátok két nagy problémával küzdöttek a kora-újkortól kezdve napjainkig. Az egyik tényező, hogy gazdaságilag elmaradnak a nyugatabbra fekvő országoktól, így egy folyamatos modernizációs kényszerben élnek. A másik fontos tényező, hogy kelet és nyugat határán fekszenek, így közvetlenebbül vannak kitéve a keleti érdekek hatásainak vagy akár agressziójának. A franciák szövetségkeresése láttán rossz érzést tápláló emlékek idéztetik meg velem a kérdést: vajon az egykori antant felmelegítése jó megoldása-e az Iszlám Állam elleni harcnak?! Vajon Európa ismét saját, történelmi varrásainak a mentén szakad-e szét?

A fenti kérdésemre természetesen van válaszom. Az Európai Unió belügyminiszterei már meg is egyeztek a schengeni határok fenntartásában. Elemzésem szerint a fent leírt jelenségek csak tünetei a betegségnek, amelyben a migrációs hullám előtt is szenvedett az Unió. A nagyobb kihívásokra, krízisekre, éppúgy - ahogy az emberi jellem is - előbb visszalépéssel válaszol minden lélek, gondolat, személy. Létezik egy meghökkenés, hátrébbhúzódás, erőgyűjtés, aztán következhet a továbblépés. A 2015-ös év megmutatta, hogy az Unió alakításában Németország és vonzáskörzete, Franciaország Nagy-Britanniával, valamint a V4-ek fognak részt venni. Svédország erőtlen, a déli államok szerepe, véleményem szerint, a közeljövőben fog tisztázódni.

Népszerűségi változások

A külpolitikai eseményekkel szoros összefüggést az év harmadik és negyedik negyedévében mért fideszes népszerűség-növekedéséből vonhatunk le. A nagyobbik kormánypártnak nem a mögöttünk álló két év volt a legunalmasabb korszaka. A 2014-es év három választását sikerrel megnyerő polgári szövetség ugyanis ez év elejére elvesztette meggyőző főlényét. Az Ipsos mérései alapján a biztos pártválasztók körében 21%-on, a teljes népesség körében pedig 37%-on állt az Európai Parlamenti választást 51%-al megnyerő Fidesz-Magyar Polgári Szövetség. A fővárosnak és a megyei jogú városoknak - kettőt kivéve - ugyancsak a Fidesz adhatott polgármestert. A megyei közgyűlési székek 58%-a is náluk talált gazdát. Ezeknek az adatoknak az összehasonlítása önmagában is ijesztően hatott a kormánypártra, de a népszerűségi mutatók a folyamatos csökkenést is előrevetítették; a megelőző időszakhoz képest a fenti eredmény 4%-os romlását jelentette. Ugyanekkor a Jobbik Magyarországért Mozgalom 18%-on állt a biztos pártválasztók körében és 28%-on a teljes népességre vetített arányszámításban. A Magyar Szocialista Pártnál ezek a számok 12%, és 19%.

Hasonlóan nagy, a megelőző választáshoz képest jelentős választópolgár-bázis esést az Antal-kormánynál figyelhettünk meg. 1990-ben, fél évvel a választások után a taxisblokád során mutatta ki a társadalom a jóléti változások miatti elégedetlenségét. A 2015-ös kiábrándulást azonban nem gazdasági okok magyarázzák. A jelenség magyarázatát két nagyobb halmazra tudom bontani. Az egyik a kormány és a Fidesz belső okaira vezethető vissza, míg a másik a közvélemény-törvényszerűségeinek változásaiból ered.

A 2015. évi novemberi közvélemény kutatások alapján, a medián mérése szerint a Fidesz a biztos pártválasztók körében 34%, a teljes népesség körében 51%-on áll, amely folyamatos növekvő pályán van (előző hónaphoz képest 1%). A Nézőpont Intézet mérései hasonlóak, mérési hibahatáron belül vannak. Ugyanezek a számok a Jobbik esetében 13% és 21%, amelyek csökkenő folyamatokat mutatnak. Az MSZP 7%  és 11%-kal a harmadik helyen áll és a csökkenő tendencia ennél a pártnál a legerősebb.

A népszerűség változásának okai

A három egymást követő választással a Fidesz tagjai a hatalom megszerzésért folytatott küzdelmeket megnyerték. Ennek tudatában a kormány és a párt átalakítására került sor (Rogán Antal, Kocsis Máté, Lázár János, Navracsics Tibor, Szijjártó Péter). A társadalommal folytatott közbeszéd immár nem állt kitüntetett helyen és elvesztették a sajtó tematizációjának fölényét is. Nagyon gyorsan több bejelentésük is született, amelyet nem alapoztak meg kellőképpen. Ezek közül az internetadóként elhíresült távközlési adó kiterjesztése és a vasárnapi nyitva tartás korlátozása irritálta leginkább az embereket. Az éppen gyengülő presztízzsel és a közbeszédben addig jól szereplő kormánykoalíció pártjai képtelenek voltak arra választ adni, miként is tűnhettek fel körülöttük olyan emberek, akiknek kétes volt a hírnevük. A kormány átalakításhoz szorosan kapcsolódik az a jelenség is, hogy az „urizálást” még a saját frakciójuk is említés tárgyává tette. 

A másik okot a közvélemény alakulásának sajátosságaiban látom. Az elmúlt huszonöt évben sokszor megfigyelhettük a győzteshez húzás jelenségét. Az országgyűlési választások után nagyon sokan érzik úgy, hogy a győztes pártra szavaztak, nagyobb arányban, mint amekkorával az adott párt nyert. Ez természetes jelenség. Az is természetes, hogy egy év alatt ezek a pártpreferenciák normalizálódnak és a választópolgárok ismét kritikusak lesznek a kormánnyal szemben, a pártok stabil bázisa kirajzolódik. Amennyiben figyelembe vesszük a közvélemény alakulásának ilyen irányú mozgását is, akkor az év eleji népszerűségi mutatókat a 2014-es országgyűlési választásokhoz kell viszonyítanunk. Ezek alapján egy természetes népszerűség csökkenés is lejátszódott a fent ismertetett kommunikációs ballépésekkel párhuzamosan.

Jelenleg a Fidesz-Magyar Polgári Párt népszerűsége magasabb, mint az országgyűlési választásokat megelőzően. Ennek oka elsősorban a kormány migrációs politikája. Ennek nem csak azt az elemét emelhetjük ki, hogy a kormányintézkedések elterelték a magyar útvonalról az illegális vándorlókat, hanem a következetességet is. A kormány a jelenség feltűnésétől kezdve egyetlen álláspontot képviselt, azt határozottan végigvitte, dönteni és cselekedni tudott. Ezzel biztonságérzetet növelő hatást tudott létrehozni. A népszerűség növekedésben sokat segített, hogy megszűntek a nyilvános helyezkedések a párt körül és a kommunikációs csatornáikat is helyre állították.

Mindezek tükrében ki tudom jelenteni, hogy a jelenség kettős értelemben is újszerű: a legutolsó választást követő időszakban a kormánypárt fent leírt népszerűségcsökkenése még nem volt tapasztalható országunkban, ugyanakkor egyetlen kormánypárt sem volt képes hasonló gyorsasággal visszaszerezni a támogatóit.