„A Lett este és lett reggel nem mozgalmas könyv, nem »ellenálló regény«, ahol a németekkel szemben álló erőké a főszerep. Nem is elsősorban »holokauszt regény« – ugyanakkor nyilván felbukkannak az ilyenkor megkerülhetetlen kérdések –, ugyanis a legyilkolt milliókról sem együtt érzőn beszél. Persze nem arról van szó, hogy a borzalmak ábrázolásával nem foglal állást, épp ellenkezőleg – elég csak fellapozni a hatalmas lágerváros vízióját taglaló fejezetet. Csupán arról van szó, hogy a főszereplő – aki egyben a narrátor is – érthető okokból nem fog rokonszenvet érezni a zsidók, szlávok és más, »alsóbbrendűnek« tekintett »elemek« iránt. Ez számomra végtelenül hitelessé tette a figurát, hiszen olyasvalakiről beszélünk, aki gyerekkorától kezdve olyan közegben nőtt fel, ahol a náci eszmék számítottak normának, hiányzott az ellenpólus, az a szemlélet, ami megmutatta, hogy hiába rendelkezik valaki mérhetetlen hatalommal, nem tehet meg mindent másokkal. Mert ebben a világban a főhős bizony akármit megtehet, felnőttkorára szinte teljhatalommal rendelkezik a fél világot uraló Birodalomban.
Viszont éppen ezért jelentett hatalmas törést és nagy csalódást is számomra, amikor a könyv legvégén, egy hosszú, Karol Wojtylával – a mi világunk II. János Pál pápájával – folytatott eszmecsere után öregkorára »megtér«. Ugyanis hiába olvassuk végig a beszélgetést, és hiába kapjuk azt magyarázatul, hogy a kereszténység ereje legyűrte a Gonoszság erejét, éppen azok a részek maradtak ki a könyvből, amik bemutatták volna, hogyan jut el egy mélyen nemzetiszocialista érzelmű valaki – Wojtyla szavaival élve a leggonoszabb ember a Birodalomban – a megtérésig. Hiteltelenné válik az egész karakterfejlődés, az egész regényre nézve zavaró ez a hiány. Különösen azért, mert lényegtelenebb dolgokra több oldalt szán a szerző, illetve Arme »teológiája« – vagyis hogy a jelen a teremtés új aktusa, két világváltozat közti idő, a »lett este és lett reggel« állapota, amikor Isten részlegesen meg is szűnik, éppen ezért az erkölcsi törvények figyelmen kívül hagyhatóak – akár olyan erőssé is válhat, mint a krisztusi világkép.”