„A mostani állami földráverések ügyében azzal kezdődött az első felvonás, hogy a széles körű tiltakozás ellenére is belekezdett a kormány az aukciókba. »Nem baj, ha sokan tiltakoznak, nem baj, ha nincsenek garanciák, addig adjuk, amíg tudjuk, mindegy is, kinek!« Körülbelül ezt az üzenetet hallhatta meg a kívülálló a földeladások körüli hangzavarból. A hivatalos kommunikáció szerint persze a helyi gazdálkodóknak akarják adni a magyar földet – de ebben sokan kételkedtek és kételkednek ma is. Az agrárvilágot kívülről szemlélőnek – mivel nem ért hozzá – legfeljebb érzelmi kötődése van a magyar földhöz. A sokat emlegetett kisebb gazda ugyanakkor »belülről« látja, hogy neki esélye sincs jelentősebb földterületet szerezni a tőkeerős nagyobbak ellenében. Ráadásul a nagyobb gazdához hasonlóan, nem biztos, hogy ujjat akar húzni a jelenlegi – esetleg még hatalmasabb – bérlővel. Hiszen talán belőle is él, üzletel vele. A mezőgazdaságban ezt integrációnak hívják.
Aki nem fél licitálni, az a spekuláns, a stróman, a mostani bérlő és a »csókos«. Utóbbi persze bérlővé is válhatott az elmúlt egy-két évben. Csak az nem mindegy, hogy mikortól. Amennyiben már most is bérli az eladásra kínált földet, nagy eséllyel jól jár vele, ha megveszi. Ha csak évek múlva kezdődne a bérlete – vannak ilyenek szép számmal –, rosszul érintheti, hogy a most folyó licit nyomán az állam esetleg másnak adja el azt a földet, aminek a leendő művelési joga elvileg az övé. Ha pedig a »csókos« nem vált bérlővé, most úgy válhat földbirtokossá, hogy a földjét még évtizedekig nem is használhatja. Ilyenek miatt kezdődött a földharc második fejezete, ami a földbérleti díjakról szól.”