„A kanadai kormány összetétele azt sugallja, hogy Justin Trudeau (maga is részben kanadai francia eredetű, a felesége québec-i francia) kabinetje – a miniszterek személyes elkötelezettsége révén is – szakítani óhajt az egykori »fehér brit domínium« etnikai-biopolitikai dominanciaszerkezetével, és (bizony) multikulturális, toleráns, politikailag korrekt és a pozitív diszkrimináció (affirmative action) szilárd híve. Olyan politikai nemzetet irányít, amely egykori bevándorlókból és leszármazottaikból áll össze, s amely – a lehetőségek arányában – a korábbiaknál inkább nyitva áll az új bevándorlók előtt. (Reméljük, hogy a kelet-európai roma utasokat nem szedik le többé a Torontóba tartó röpülőgépekről a bőrszínük és egyéb rasszjegyeik alapján, ahogyan azt érvényes vízummal rendelkezőkkel is sűrűn megtették a konzervatív Harper-kormány idején.)
Itt van az eb elvermelve.
Akkor is, ha én magam kissé szkeptikus vagyok – öregebb vagyok annál, mintsem hogy burzsoá liberális kormányoknak szíre-szóra mindent elhiggyek – , el kell ismernem: ha az új Trudeau-kormány azt akarja, amit nyilatkozatai szerint akar, akkor nagyon jól teszi, hogy ezt a szimbolikus reprezentáció eszközeivel nyomatékosítja és illusztrálja. Megmutatja, hogy a korábban háttérbe szorított populációk (nők és mindenféle kisebbségek) magasra juthatnak, részesülhetnek a hatalomból és tiszteletet érdemelnek.
Akinek evvel szemben kifogása van, az – elnézést – nyomorult reakciós, a nép ellensége. (Mielőtt a nyájas olvasó őrjöngeni kezdene, leszögezem: a nyomorult reakciós álláspontot is megilleti a szólásszabadság; a politikai korrektség – szemben a Magyar Nemzet, a Magyar Hírlap és a Magyar Idők sok-sok vezércikkének téves vagy hamis állításával – önkéntes.)
A liberális kanadai kormány természetesen csak biopolitikai szemszögből nézi az egyenlőséget (vö. írásommal). Elvégre polgári kormány. A kabinetben sokféle ember van, de tudtommal munkás nincs.”