Az áldozattal szembeni gyűlöletről

„Rég meg akartam írni, de az emléktől máig felfordul a gyomrom. A menekültekkel szembeni, gyűlölködő kommentek juttatták eszembe. Nem vagyok hálás érte, jobb lenne elfelejteni.

Kenyérre vártunk a Pozsonyi úti közért előtt 56 novemberében. Előttem a sorban nagyobbacska, csinos lány - már hozzám képest nagyobbacska, talán 16 lehetett - a fiújával. Vártuk türelmesen a kenyérszállító teherautót.

Nem az jött. Hanem egy páncélautó, rajta katonák, a közöttük álló kalapos férfi intett a sorban álló lánynak. Nagyon szomorúan, mint aki búcsúzik.

- Jaj, Apa, elviszik apát! - sikoltott fel a lány, körülnézett, mint aki valami segítséget vár, aztán jajgatva elfutott a páncélautó után. A fiúja utána.

Az emberek egy pillanatig hallgattak, aztán megszólalt egy asszonyság.

- Nézd a kis kurvát, hogy sikoltozik!

- A hülye fiúja meg fut utána - tette hozzá egy másik.

Pár pillanat múltán megszólalt a harmadik, férfihang.

- Biztos nem elvitték. Akkor nem hagyták volna, hogy integessen.

Ebben mindenki megnyugodott. Várták tovább a kenyeres-kocsit.

Anyám nem értette, én miért nem hoztam kenyeret. Nem magyaráztam meg.

Akkor tapasztaltam először effélét. Azt, hogy a gyávaság és tehetetlenség hogyan menekül az áldozattal szembeni gyűlöletbe.”