Megérkezett a nők a forradalma: Jessica Jones-évadkritika

„Mielőtt viszont belevágnánk a lehető legjobban spoilermentes részletekbe, fontos még hozzátenni, hogy a trailerek semmiben sem hazudtak: a Marvel kőkeményen megcsinálja, hogy a mozikba és az országos adóra vitt popcornkóla sztorik mellett a Netflixen rendesen kihasználják a kábeles határok adta lehetőséget, sőt, most talán kicsit a határsértéssel is megpróbálkoztak, és mennyire jól tették.

A háttér (már amennyire) Jessica Jones mögött annyiban egyezik a Daredevilével, hogy a helyszín ugyanúgy Hell’s Kitchen, New York nem túl vonzó része, és a fókusz itt is a kisemberek problémáin van. Azzal viszont már markánsan új területre kerülünk, hogy amíg a Marvel eddigi hősei segíteni akartak, akár globális, akár mikro szinten, addig Jones remekül megvan a maga kis életével, amiben titkolja a képességeit, beleszarik második gondjaiba, és csak az ügyekre koncentrál, egészen addig, amíg a személyes érintettség miatt komolyra nem fordul a dolog.

Ez a személyes érintettség viszont Kevin Kilgrave felbukkanásával egyből kettőssé válik, és ebben rejlik a sorozat fő zsenije, Jones mellett ugyanis mi is rettegünk, nem is akárhogy. Kilgrave ugyanis nem attól lesz elbaszottul kemény főgonosz, hogy világuralomra törne, városokat akarna elpusztítani, vagy épp valami régi dolgot akarna megbosszulni úgy, hogy közben semmi sem számít. Nem, Kilgrave egyszerűen egy önző, nárcisztikus pszichopata, aki nem gondol és nem is akar gondolni mások életére, és mindig a pillanatnyi hangulata alapján hoz döntéseket. A baj ott kezdődik, hogy a különleges képessége az agykontroll (tulajdonképpen akaratkontroll, de ne bonyolítsuk túl), és azzal, hogy az tetteink fölötti uralmat veszi át saját kedve szerint, azzal olyan intim szintre emeli az egészet, ami eddig példátlan. De hogy egészen pontosan mi volt az, ami miatt a 13. óra végén szótlanul néztem az üresen maradt monitort, az jöjjön most.”