Ép testű, cisznemű férfiak (2015 szeptember)

„»A feminizmus tisztában van vele, hogy a férfiak sincsenek egyformán domináns helyzetben és ebből kifolyólag nekik is vannak társadalmi eredetű problémáik: valójában csak a középosztálybeli, fehér, heteroszexuális, cisznemű, éptestű, neurotipikus, keresztény, hagyományos családban élő férfi élvez maradéktalan előjogokat« - írta nemrég a Nőkért Egyesület elnöke, Antoni Rita a Kettős Mérce blogon, egy, mostanában zajló feminizmus-vitához hozzászólván. Igazán kedves és előítéletmentes hozzáállás az említett »társadalmi csoport« irányába, amelyhez valószínűleg magam is tartoznék.

Azt viszont nem értem, hogy miért a »középosztálybeliek« a legelnyomóbbak, amikor felettük van még az elit, alias »felső tízezer«, ami ebben a bornírt marxista szemléletben elnyomóbb kellene hogy legyen az elnyomó középosztálynál. Azt sem értem, hogy miféle elnyomást tanulnak a keresztény, középosztálybeli, hagyományos családban a férfiak, amikor ezen családok jelentős részében a nők igen magas társadalmi státuszt élveznek, értsd sok köztük a sikeres jogász, orvos, tanár, de még a vállalatvezető is. Aztán ugye épp ezek azok a családok, amelyekben sokkal inkább valószínű, hogy a sztereotip szerepekre (értsd: apa, anya) nevelés közben a fiúknak is rendszerint kötelező mosogatni, takarítani, beletanulni a háztartás körüli munkába. Valamiért a családon belüli erőszak leggyakoribb előfordulási terepe sem az említett fehér, keresztény, középosztálybeli, nyugati férfi által elnyomott család. Ám mindez bizonyára csak az elnyomás leplezését szolgálja. Azt sem értem, mik a »maradéktalan előjogok«, főleg nem értem, milyenek lehetnek az előjogok, ha nem maradéktalanok.

De mindezt hagyjuk. A fenti idézet ugyanis merénylet a magyar nyelv ellen. Ízlelgessük a kifejezést: »cisznemű«. Szemezgessünk a teljes »cisz«-szótárból: ciszszexizmus, cisznormativitás, ciszheteró, ciszszexuális. A »cisz« itt nem a zenei hangot jelöli, hanem a »transz« ellentétét. A cisznemű tehát a transznemű ellentéte, habár ciszvesztitáról még nem olvastam. »Cisz«-nek az számít a feminista-genderista szakzsargonban, akinek a nemi identitása összhangban van a biológiai nemével, azaz azonosul a – figyelem! - »születéskor beosztott« nemével.

Ez a világszemlélet amúgy is az elfuserált, bizarr, erőltetett neologizmusok tárháza: genderbináris, genderfluid, genderqueer, neutrios, pángender, trigender. Miként magyarázhatnánk meg ezen kifejezéseket? Ezeket a »nem bináris nemi identitások« közül mazsoláztuk ki. Hogy az mi? A »gender bináris« gondolkodás csak az elavult férfi-női dichotómiában tud gondolkodni, ezt cáfolná a nem bináris identitások léte.

Akárhogy is áll azonban ez a dolog, részemről most nyelvészeti kifogásokat emelnék eme torz fogalmi szörnyszülöttek ellen. Nem hiszem ugyanis, hogy akár a szőrözős, akadémiai nyelvészet, akár az önjelölt, nyelvművelő nyelvtannácik, akár a spontán nyelvalakulás magyarosnak értékelné bármikor is ezen szócsodákat, amelyek összeadhatók egymással és kivonhatóak egymásból, s imigyen egy robespierre-i, kockafejű, négyzetrácsos világképet népesítenek be. (A francia forradalom megvesztegethetetlenje még a tornyokat is le akarta üttetni az egyenlő házmagasságok érdekében, a forradalmi kormányzat pedig négyzethálós megyehatárokat kívánt létrehozni az országban.)   

A bennünk lévő, irracionális nyelvérzék is minden ízében ágál ellenük. De lehet, hogy ez csak azért van, mert középosztálybeli, fehér, heteroszexuális, cisznemű, éptestű, neurotipikus, hagyományos férfiak vagyunk, maradéktalan előjogokkal.”

(A cikk a Magyar Nemzet Hétvégi Magazin szeptember 12-i, szombati számának 32. oldalán jelent meg.)